Re: Kilátópont Martigny-re

by **Anton Smith** Szomb. Május 30, 2009 7:55 pm

Igazán szórakoztat a dolog. Effy mögé lépek, remélem ez arra ingerli, hogy megforduljon. Nem érek hozzá, de azért így eléggé a korláthoz szorítom. Ha megfordult, akkor a derekánál fogva fel is ültetem rá, de persze vigyázok, nehogy leessen, át is karolom a derekát..
- Na, szóval, hanta-kisasszony, hogy is hívják ezt a falut, amiben laksz? – kérdem vigyorogva.
Persze ez a közelség rólam is sok mindent elárulhat. Effy közelről érezheti az illatomat. Az biztos, hogy nem izzadok. Férfidezodor van rajtam, azt szagolgathatja.
- Most már tényleg szeretném tudni mi az ábra, mert különben nem fogok tudni aludni az éj hátralevő részében a kíváncsiságtól. – folytatom még midnig jókedvűen évődve.
A lány ruhája csak úgy árasztja magából az erdő szagát, kicsit nyirkos-nedves-dohos szag ez, a hajában van némi erdei maradvány, elhervadt, s lepottyant virágszirmok talán. A teste már nincs felhevülve, de így is sokkal, sokkal melegebb, mint az enyém. Igaz, ezt ruhán keresztül nem érezni annyira. Élvezem a játékot, mindig van benne valami újdonság.

by **Elisabeth Leclair** Szomb. Május 30, 2009 10:37 pm

~Mit akar még?~
*Egyre kényelmetlenebbül érzi magát, ezen az sem segít, hogy Anton most hirtelen mögé lép. Nem kellene megfordulnia, de ösztönösen mégis megteszi. Olyan hirtelen történik minden, épphogy megfordul már el is tűnik lába alól a talaj.*
- Ne!
*Tiltakozik erőtlenül, és eluralkodik rajta a félelem. Anton felülteti a korlátra, Effy pedig ösztönösen kapaszkodik meg a férfi dzsekijében. Nem akar leesni és nem nagyon bízik az őt átkaroló hideg karokban. Mitől ilyen hideg? Mintha nem is élne...*
- Mit akarsz tőlem?
*Lelkiismeret furdalás nélkül ereszti el füle mellett Anton kérdéseit, ami persze ráfogható zavartságára és félelmére. Csakhogy ő már nem fél, a pillanatnyi ijedelem elmúlt, most magabiztosan, egyenes háttal ül a korláton, farkasszemet néz jeges börtönének őrével, bár közben még mindig görcsösen markolja Anton dzsekijét. Ha esik, hát nem egyedül teszi... Bár nem biztos abban, hogy ezzel bármit is ártana a vele szemközt álló lénynek.*

by **Anton Smith** Szomb. Május 30, 2009 10:46 pm

Tényleg tartom Effyt, a világért sem akarnám, hogy leessen, a két karom a derekára kulcsolódik, s kicsit hátradöntöm a felsőtestem, megvetem a lábam.
„Mit akarsz tőlem?”
- Az igazságot, kicsi Effy. Nem tudom, mi az, amiben ferdítesz, vagy lódítasz, de valami nem stimmel veled. Tudom, velem sem. Ez már csak egy ilyen éjszaka. Lehet, csak a levegő, a friss hegyi levegő az, ami megrészegít mindenkit, s kalandra hív. A tavaszi virágok illata bódító, vagy ma rovarírtót permeteztek széjjel, oly mindegy … Néha érdemes egy kicsit bolondnak lenni, és kockázatni. Veszélyben érzed magad? Tartalak!
Halkan duruzsolom a mondandómat, mintha durcás kisgyereket akarnék jobb kedvre deríteni, de azért abban a hanghordozásban van valami hátborzongató, és vészt jósló.
Jean szerintem közben elaludt az autóban, ahogy ismerem, még nem állt át az éjszakai életmódra, igaz, nappalra is kap feladatokat. Nem baj, nem hiányzik. Majd tanul máskor.

by **Elisabeth Leclair** Szomb. Május 30, 2009 10:57 pm

- Mégis miféle titkom lenne?
*Őszinte felháborodással méricskéli Antont, így közelebbről megfigyelve mintha már kezdene összeállni a kép... Még csak kristályosodik, még gondolatban sem ejti ki, de kezdenek felidéződni benne a dolgok. Az apjával átbeszélgetett éjszakák, minden...*
- Azonnal eressz el! Vagyis NE! Csak engedj leszállni innen... Mégis mit képzelsz magadról?
*Ügyelve arra, hogy csak emberi mértékű erőt fejtsen ki, megpróbálja eltaszítani magától a férfit. Ha nem sikerül, hát újra próbálkozik, de sosem lépi át a határt, nem fejt ki túl nagy erőt, nehogy leleplezze önmagát.*

by **Anton Smith** Szomb. Május 30, 2009 11:14 pm

Hangtalanul nevetek a próbálkozásokon.
- Most akkor eleresszelek, vagy ne?
Effy megpróbál eltaszítani, s mit ne mondjak, nem is jár messze a sikertől. Mindig is tudtam, hogy meg kellene majd erősödnöm, de állandóan másra szánom az időt. Hiba. De azért még bírom. Még …
- Ugye, hogy nem is olyan veszélytelen az éjszakai kocogás? Mindenféle ronda alakokkal lehet összefutni, akik aggódnak érted, hogy esetleg eltévedtél, s hajlandóak lennének haza is vinni. Szörnyű!
Olyan makacs ez a lányka! Ideje valamivel kicsit rásegíteni.

Áhítat (Jelenlét 3)

- Nincs semmi baj, nem vagyok én ám annyira gonosz, nem akarok semmi rosszat. Csak viccelődöm, nincs semmi baj. – váltok hangnemet, nyugtatóra. – Igazán megbízhatsz bennem! Na, tényleg csak a kilátást akartad megcsodálni? Vagy valamiért ki akartál kezdeni velünk? Mit akartál elérni?
Ha kihúzom belőle, mit is akart valójában (valóban hazavitetni magát, vagy pénzt kérni, lopni, vagy a jó ég tudja, hogy mit), akkor talán találok valami fogódzót a továbbiakra. Kis vadóc, a modora mint a smirgli, de helyén van a szíve, s karakán kis teremtés. Élelmes, makacs … egy csomó jó tulajdonsága van.

by **Elisabeth Leclair** Vas. Május 31, 2009 6:11 pm

*Tovább kapálózik, csípőjét előretolva lecsusszan a korlátról, így már nem ül rajta ugyan, de a mozgástere semmivel sem lett nagyobb. Dühös, egyre dühösebb és már nehezen bírja feltartóztatni önmagát. Nem, ismeretlen erővel áll szemben, nem fedheti fel önmagát, inkább tovább játssza a menekülni vágyó kislányt. Ha a taszigálás nem segít, hát új fegyverrel próbálkozik, térdét megemelve próbál rúgni egy jó erőset, a célpont pedig Anton ágyéka. Ki tudja, hogy ez milyen hatással lesz rá...*
- Engedj el!
*Üvölti fogvatartója arcába, most hogy már biztos lábbal áll a földön. Szuszogva próbál levegőt tuszkolni összeszűkült tüdejébe, közben apró ökleivel kitartóan ostromolja a férfi mellkasát. Szabadulni akar, minden áron. Most már az sem érdekelné, ha lebukik. Majd elfut, úgyis gyorsabb. Az utolsó embermértékű ökölcsapás... és hirtelen valami megváltozik. Üvöltő bestiája elnémul, lehiggadni látszik. Mi történik? Keze megáll a levegőben. Effy maga sem érti miért, de már nyugalommal tekint fel Antonra. Nyugodtan... és bizalommal. Az életösztön még munkál benne, de a méregnek nyoma sincs. Higgadtan, kihűlt tekintettel válaszol.*
- Nem tudom mit vártam... csak idejöttem.
*Végső soron igazat beszél, nem tudhatta mire számítson, nem tudta mit akar tenni, hogy mit fog tenni amikor ideér, csak azt, hogy ide kell jönnie és itt van. Egy tinilány, egy ostoba kis fruska, aki éjjel az erdőben kóricál. Ki tudja? Lehet, hogy őrült, az is lehet, hogy alvajár. Még ő maga sem tudja.*

by **Anton Smith** Vas. Május 31, 2009 6:24 pm

A rúgás idejére, csak kicsit odább tolom a csípőm, hogy a combomba ütközzön, de nem reagálok rá, mintha meg sem történt volna. A mozdulat éppen elég gyors, jó reflexekről árulkodik, de semmi több. Apró, törékeny öklöcskék dübögtetik a mellkasomat. Olyan elbájoló!
Aztán a hirtelen változás, ahogy megnyugszik … ezt is élveztem, világéletemben: érezni a hatalmamat. Ahogy a dühös, fújtató, karmolászó kiscica megszelídül. Még nem dorombol, még nem törleszkedik, de annak is el fog jönni az ideje, reményeim szerint.
- Igen, én is úgy sejtem, hogy nem volt teljesen határozott célod, csak ismerkedni akartál, játszadozni, kicsit kipróbálni magad. – bólintok, s nem, nem lépek hátrébb, attól, hogy ott áll szorosan előttem, szinte összeér a testünk, én nem fogok hátralépni. – S most itt van az alkalom, látod, szívesen játszom veled. S nem egy zsúfolt nagyvárosban, egy késő éjjel kóborló részeg huligán vagyok. Ha az lennék, sokkal nagyobb lenne a kockázat, s kevesebb az élvezet. Szóval, itt az alkalom, egy kis izgalomra, egy kis mókára … - s hangom csábító, s nyugtató, kellemes jövőbeli pár percet ígér. Igyekszem az előbb elért hatást fenntartani, sőt, erősíteni. – Egy gyönyörű fiatal lány vagy, akinek jól áll, ha dühös, - kicsit a kezem lejjebb csúszik a derekáról a feneke felé – de még szebb, ha mosolyog. Biztos izgat, mit tudsz kihozni egy férfiból, s engem már félig meghódítottál.
Ó, ez apró csúsztatás, hódításról nincs szó, de az étvágyam, az megjött. De most nem akarom úgy fejbe csapni ezt a kis erdei pillangót, mint Blanche-t, itt talán elég lesz egy kis rábeszéléssel fűszerezett incselkedés is.

by **Elisabeth Leclair** Vas. Május 31, 2009 7:59 pm

*Hideg. Dermesztően hideg. Kényelmetlenül érzi magát, nem bír gondolkodni. Kicsit enged, nem tud mindenre koncentrálni. Megadással dől kicsit előre, fejét Anton hűvös mellkasának támasztja, észre sem veszi a rövid kis csúsztatást. Ez most a legkevesebb, amivel törődni akar. Hallgat. Hallgatózik. Csend van. Túl nagy csend. Csak a mély orgánum rezgeti meg a vészjósló csendet. Más semmi.*
~ Nem lehet... Az nem....~
*Nem nagyon figyel már arra, amit Anton mondd, újra fejébe tódulnak gondolatai, s hirtelenjében megfogalmazódik fejében a válasz. Nem, még gondolatban sem meri kiejteni. Butaságnak vallja, biztos, hogy nem vámpírral van dolga...*
- Haza akarok menni...
*Hangja halk, de mégis eltökélt, magabiztos. Tudja mit akar, csak egyszerűen már nem képes tenni ellene. Homlokát továbbra is a jégből épített mellkasnak támasztja és lehunyt szemmel próbálja kibogozni kusza gondolatait. Már összeállt a kép, csak nem hajlandó tudomásul venni.*

by **Anton Smith** Vas. Május 31, 2009 8:14 pm

Lassan puhul a kis boszorkány, de puhul. Ahogy a mellkasomnak dől, érzem, érzem, ahogy elönti a félelem. Hiányolja a szívverésem. Kevesen hallanék meg ruhán keresztül. Ha még csak egy ing lenne rajtam, de kabát is lévén hűvös az éj, s feltűnő lenne egy szál ingben flangálni, még ha nem is fázom.
- Haza fogsz jutni, ne aggódj. Nem most rögtön, de haza fogsz jutni. – folytatom nyugtatólag, s egyik kezem visszatalál a derekára, a másik pedig felfelé végigcsúszik a gerince mentén, fel a tarkójára. Aztán beindítom a vérkeringést, hogy a testem átmelegedjen.
- Így már kellemesebb, ugye? – kérdem, bár tudom, hogy ezzel a tettel adom meg neki a bizonyosságot, arról, mi is vagyok. – Bújj csak nyugodtan hozzám, most már tudlak melegíteni, s az éj hideg. – suttogom lehajtott fejjem szinte közvetlen a fülébe. – Bújj csak hozzám! – ismétlen, hogy erősebb legyen a sugalmazás. – Tudom, tudom sokan halára riogattak mindenféle horror történetekkel, amiknek hatására most félsz.
Az álla alá csúszik a kezem, elöl, s megemelem a fejét, hogy a szemébe nézhessek.
- Nem kell félned tőlem, haza foglak vinni, ígérem. Nincs semmi baj. Kicsit még élvezzük egymás társaságát, ennyi az egész. Olyan bátor lány, aki éjszaka az erdőbe jár kocogni, nem riadhat meg ilyen könnyen! Vigyázok rád, s körültekintően terelgetlek, csak bízd rám magad!
Ha néznék rajfilmeket, erről a jelenetről valószínűleg a dzsungel könyve Ká-Maugli jelenete juthatna eszembe. De nem szoktam ilyen botorságokkal múlatni az időt, még egy-két tudományos ismeretterjesztő film belefér, de „dizni” nem. Mindenesetre Effy remélhetőleg lassan, de biztosan a hatásom alá kerül.

by **Elisabeth Leclair** Vas. Május 31, 2009 10:08 pm

*Megborzong a simítástól, ingerli, irritálja, nem tetszik neki. De nem lesz dühös, nem tud dühös lenni, egyszerűen csak kényelmetlenül érzi magát ebben a helyzetben. Lassan már képes elfogadni a tényt, hogy Anton vámpír, de még mindig igyekszik kerülni a gondolatot. Azt meg méginkább, hogy nem önszántából marad ilyen nyugodt.*
- Én MOST akarok hazamenni.
*Időközben megjött a hangja is. Már nem azon a félénk, fojtott hangon sutyorog, normál hangon beszél, nagymértékű nyomatékot adva az időhatározónak.*
- Eressz!
*Vág közbe ismét és megpróbálja lefejteni magáról Anton kezét. Eltökélt szándéka, hogy amint lehet elhúz innen, gyorsan, méghozzá nagyon gyorsan. De nem bír... Jéghideg börtöne, lassan átmelegszik, kellemes nyugodt fészekké alakul. Maradna vagy menne?*
- Nem félek tőled... Bízom benned!
*Utolsó mondatával, mintha magát akarná győzködni. Bízik, de mégis kételkedik. Nem tudja mit gondoljon, a vámpír befolyása teljesen megzavarja. Szabadulni akar a kételyektől, haza akar menni.*
- Mit akarsz tőlem?
*Az est folyamán már sokadszor hangzik el a kérdés, de talán most a legkevésbé szemrehányón.*

by **Anton Smith** Vas. Május 31, 2009 10:23 pm

S még mindig van ereje ellenállni. Micsoda kis vadóc! De most már, hogy felmelegedtem a kedvéért, még egy fokkal éhesebb vagyok. Lágyan, gyengéden cirógatom Effy hátát, és a haját.
- Nem akarok semmi olyasmit, ami kellemetlen lenne neked. – suttogom nagyon halkan. – Egy csodás lányka vagy, aki csak jót érdemel. S jó is lesz, hidd el, nagyon kellemes, mámorító … ami történni fog … - az ujjaim a tarkóján és a füle tövénél kalandoznak, cirógatnak, andalítanak. – Ez valami olyasmi, amire mindenki vágyik, de csak kevesen kaphatják meg. Nem elég bátrak hozzá, de te az vagy … Felülnek a mendemondáknak, de te inkább nekem hiszel … Nagyon okos lány vagy, Effy.
Lassan hajtom lejjebb, s lejjebb a fejem, s egyre közelebb suttogok a füléhez, az ajkam néha már hozzá is ér, s közben lassan az álla alá nyúlok, s nagyon lassan, gyengéden emelem fel az állát, s billentem kicsit félre a fejét. – Hunyd le a szemed, hogy jobban élvezhesd, s lazítsd el magad! Kapaszkodj belém, ölelj át, s lazíts! – suttogom, s gyengéden csókot lehelek a nyakára. A leheletem is forró.
A szavaim lassan gördülnek, többször ismétlem a lényeges dogokat, hogy jobban hassanak. Nem lépek tovább addig, amíg önként nem kínálja a nyakát.
- Te is vágysz rá, még ha eddig nem is tapasztaltad ebben a formájában. Csodás élvezet, földöntúli boldogság …

by **Elisabeth Leclair** Vas. Május 31, 2009 10:56 pm

- Nem... nem akarom. Haza akarok menni.
*Tiltakozik, szabadulni próbál még mindig. Bár teste egyre inkább feladja a küzdelmet. Az ölelő karokba simul, elfogadja helyzetét... Össze van zavarodva, a bódító szavak pedig olyasmire bíztatják, amit nem akar megtenni.*
~ Ne gondolj rá... Menekülj.~
*Tagjai nem engedelmeskednek. Kellemes borzongás fut végig testén, kellemes, de kellemetlen. Miért kellett idejönnie? Ostoba, meggondolatlan, idióta. Saját hülyesége keverte csapdába. A könnyelműség...
Elakad a lélegzete. Anton csókja ébreszti fel az önmarcangolásból. Nem hagyhatja, akármennyire is szeretné.*
~ Meg fog ölni... Dehát ártalmatlan! Ne bízz benne. De... Tűnj el innen! ~
- NEM!
*Ordítva fakad ki és eltaszítja magától Antont. Ereje az indulatból fakad, könnyedén hátrálásra késztetheti a vámpírt, de ez még nem jelent semmit. Tovább harcol önmagával.*
~ Légy az övé, nem árt neked. Vigyáz rád...~

by **Anton Smith** Vas. Május 31, 2009 11:04 pm

Összerezzenek a hirtelen indulatkitöréstől. Még mindig bírja!
- Ssssssss! Csitt! Felébreszted Jean, pedig szerintem alszik az autóban. – hátrálok, de csak annyira, hogy a távolság ne csökkenjen közöttünk. Viszont már nincs Effy mögött a korlát.
- Ugyan már, ne légy ilyen kis indulatos! Nem hittél nekem? Pedig itt van Jean is. Hónapok óta nekem dolgozik. Boldog elégedett. Igen, tudja, mi vagyok. S a haja szála sem görbült meg. – igen, Jean most még alvás közben is jó szolgálatot tesz nekem. – Akkor neked ugyan mi bajod lenne egy pár perc alatt. Megígértem, hogy hazaviszlek, emlékszel? – lassan édesgetem vissza az ölelésembe. – Gyere, gyere, nyugodj meg. Tudom, az én hibám, túl gyorsan akartam, de van időnk. Most csak bújj ide, s nyugodj meg.
Remélem sikerül rávennem, hogy újra hozzám bújjon.

by **Elisabeth Leclair** Vas. Május 31, 2009 11:17 pm

- Neem!
*Kiált újra és homlokát dörzsölgetve hátrál pár lépést, mikor is újra a korlátnak ütközik. Koncentrálnia kell, gondolkodni és kizárni ezt a szörnyet. Nem vetheto magát a karjába, pedig de szeretné... Már vágyik rá. Akarja. Ez pedig megijeszti, emiatt kell ellenállnia.*
- Hazatalálok magam is....
*Mondja már higgadtabban, normál hangnemben. Tekintetét Antonéra emeli és nem fél. Kisugárzása magabiztos, még akkor is, ha valójában őrült harcot vív magával. Egyik fele már rég a vámpír karjaiba vetette volna magát, a másik pedig rohanna, amilyen gyorsan csak tudna. Vajon ki győz?*
- Hagyd abba... Hagyd, hogy döntsek! Ne kínozz már!
*Tudja, hogy egyszerűbb lenne engednie, de nem akarja. Nem teheti. Egyszerűen nem.*

by **Anton Smith** Vas. Május 31, 2009 11:29 pm

Hát ehhez a csajhoz kell türelem, az már biztos! Hihetetlen, hogy milyen erővel tud ellenállni! Nem engedhetem el csók nélkül. Ha úgy engedem el, ki fogja találni, hogy ez egy szörnyű dolog, s utána megöltem volna. Csak úgy bizonyíthatom be, hogy téved, ha nem engedem, ha megteszem. Más módszer kell.
Követem, s újra ott vagyunk a korlátnál. Most már szorosan eléje állok, a testünk összeér.
- Ne légy ilyen makacs! – győzködöm mosolyogva. – Csak egy pár pillanat, nem tart sokáig, s már viszlek is haza. Átölelem újra, most hirtelen, s ráhajolok. – ADD a nyakad! (Parancs)
Ha nem is omlik össze, de talán egy pillanatnyi dermedtséget elérhetek, s annyi elég, hogy a fogaim a nyakába mélyedjenek, a többit megteszi az érzés.

by **Elisabeth Leclair** Hétf. Jún. 01, 2009 6:36 pm

*Közelít. Már megint. Miért nem tűnik már el? Haza akar menni. Már megint itt van. Megborzong, ahogy testük összeér. Belekapaszkodik Anton kabátjába, fejét mellkasának támasztja és kezd megint megnyugodni. Nem bírja ezt a hirtelen változást és valahol mélyen még mindig el akar tűnni innen. De tudatalattija szélmalomharcot vív irányított akaratával. A rá ható erő túl erős, szinte összeroppan a súlya alatt. Szemeiben könnyek gyűlnek össze, amik lassan kezdenek csordogálni az arcán. Némán hullatja könnyeit és közben engedelmeskedik, hagyja, hogy Anton tevékenykedjen...*

by **Anton Smith** Hétf. Jún. 01, 2009 7:11 pm

A sírás nem hiányzik, de végre megvan a kis csitri. Elhúzom kicsit a korláttól, nem akarom, hogy ha esetleg megszédül, bebukjon oda, s átölelem, hogy biztosan tartsam. Elébb megint egy nagyon gyengéd csókot kap a nyakára, s csak utána eresztem bele a fogaimat. Gyors mozdulat, precíz, minél kevesebb fájdalommal. Aztán ahogy az első cseppet megízlelem, felmorranok. Ez az íz!
Nem, nem ismerős, de hihetetlenül finom. Sokkal zamatosabb, mint Blanche vére. Hamar összeáll a kép: az üvöltés, a hegyomlás, és a kis fruska a kezemben összefügg. Átváltozott, kicsit tombolt, észrevett, majd visszaváltozva becserkészett, s végül belőle lett préda.
Nem akarom megölni, s mivel nem vagyok nagyon éhes, így akármennyire is finom a vére, egészen könnyen abba tudom hagyni az ivást. Lezárom a sebet gondosan.
- Most pedig hazaviszlek, ahogy ígértem. – suttogom a fülébe. – Vagy ha akarod, most és itt utadra engedlek, de szerintem túl fáradt, gyenge és zaklatott vagy ehhez. Már értem mért álltál ellen ilyen hevesen, nem akartad, hogy megtudjam, miféle is vagy. Amikor ily hevesen ellenkeztél, egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy elengedlek csók nélkül. De akkor bebeszélted volna magadnak, hogy én egy kegyetlen vérszopó vagyok, aki ha teheti, valóban megöl. Most már tudod, hogy nem így van. Túlélted.
Még egy csókot nyomok a fogaim helyére, s addig tartom a karjaim között, amíg nem akar magától eltávolodni.

by **Elisabeth Leclair** Hétf. Jún. 01, 2009 9:39 pm

*Éles fájdalom, ahogy a szemfogak átszakítják puha bőrét. Nem tart sokáig, helyét valami egészen más érzés veszi át. Furcsa, eddig ismeretlen, mégis élvezetes. Pillái felpattannak, s a meglepettségtől még ajkai is sóhajra nyílnak. A testét elöntő gyönyör megremegteti minden porcikáját. Térde összecsuklik, teste ernyedten omlik Anton karjaiba. Könnyei tovább záporoznak, sós tengerben úsztatva kipirult arcát. A csók végeztével sem tér egészen magához. Fátyolos tekintettel kémleli a vámpír arcát, nem tud megszólalni. Csak némán szuszog.
Hosszú percek telnek el, míg felfogja mi történt. Könnyei elapadnak, már nem sír, de mást sem csinál. Rengeteg gondolat tódul a fejébe. Mi lesz ezután? Milyen hatással lesz ez rá a továbbiakban? Elmondhatja-e bárkinek is? Anton szavai is csak percekkel később értelmeződnek. Hazavinni? Nem azt nem lehet. Mi lenne a bátyjával? Nem lehet...*
- Még nem akarok menni...
*Hangja rekedt és erőtlen, mintha csak sóhajként szakadnának fel ajkáról a szavak. Nem mehet még sehová, legfőképp haza nem. Most nem...*

by **Anton Smith** Hétf. Jún. 01, 2009 9:49 pm

Effy egészen elgyengült, bár valószínűleg nem a vérveszteségtől, az nem volt annyi. Egy padhoz vezetem, leültetem, levetem a kabátomat, s ráterítem, majd leülök melléje, s magamhoz húzom újra.
- Akkor várunk. – jelentem ki egyszerűen. – Megvárjuk, amíg jobban leszel. Akármennyire otthon érzed magad egy erdőben, nem mernélek most csak úgy itthagyni.
Kitűnően érzem magam, igazán üdítő volt ez a pár korty.
Hirtelen megmoccan az autó, mintha valaki fészkelődne benne. Aztán nyílik az ajtó, és egy gyűrött fejű Jean néz ki belőle. Olyan mélyen szántó értelmetlenség van az arcán. valószínűleg még egyenlőre azt sem tudja hol van, s hogy került oda.
- Idehoznád a plédet a csomagtartóból? – szólok hozzá, hogy helyrerázzam. Effynek biztos jól fog esni még egy kis meleg.

by **Elisabeth Leclair** Hétf. Jún. 01, 2009 10:22 pm

- Jó...
*Mondja reszketve. Csak most érzi igazán milyen hideg lett. Eddig elkerülte figyelmét a dolog. Annyi minden más zavarta, foglalkoztatta, nyugtalanította, nem tudott odafigyelni még az időjárásra is. De most már fázik, kifejezetten didereg és hálásan csavarja maga köré Anton kabátját. És felbukkan Jean. A drága Jean, a szerencsétlen Jean, az esetlen Jean, a szeretnivaló Jean. Ő nem szörnyeteg, mint Anton, de akkor miért van mellette? Miért nem fut el?*
- Eressz el...
*Kérése nem a fizikai fogvatartásra irányul, sokkal inkább a mentálisra. A gát, ami az elméjét veszi körül nem engedi át a tiszta gondolatokat. Tudja, hogy ott vannak, azt is, hogy a vámpír befolyásolja, de nem tud tenni ellene. Anton már megkapta, amit akart, eressze hát el.
Nem a vérveszteség és a hadakozás gyengítette le, csak ez a belső harc, amit magával vív, mindezt a vámpír miatt. Szabadulni akar kétségeitől, tisztán akar látni és gondolkodni, mindenféle befolyás nélkül. Most, hogy már Anton végzett vele, némileg lenyugszik, így ereje is kezd visszatérni, felegyenesedik a padon, de nem húzódik el a vámpírtól. Még jobban hozzábújik, s ő maga is átkarolja. Biztonságot nyújtó menedék, halálos csapda, nem tud dönteni....*

by **Anton Smith** Hétf. Jún. 01, 2009 10:33 pm

Ilyenek a nők.
„Eressz el”, s aztán hozzám bújik.
- Köszönjük, Jean!
A fiú távozik egy szó nélkül, még mókol valamit a csomagtartóban, valami kis ládikát vesz elő, nem tudom, mit ügyködhet. De ideje az „áldozatommal” törődni. Persze, sejtem, mint akar.
- Nem vagy fogoly, Effy. Bármikor elmehetsz. Ami azt a kis bűbájt illeti, az is el fog múlni. Ha tudom előre, hogy ennyire ellenállsz, persze joggal, nem támadlak le. – megsimogatom a fejét. – De ez egy ilyen életmód. Én sokkal jobban örülnék, ha az emberek önként adnának némi vért. De ez nem egy ilyen világ. Én meg alkalmazkodom.
Csendesen üldögélünk még egy kicsit,a mikor teaillat csapja meg az orromat.
~ Tea?!
Jean közeledik egy kis fémbögrével.
- Egy forró tea, a kisasszonynak … - s leteszi a rönkasztalra a teát. – Még délután ezt-azt bekészítettem a kocsiba, ahogy kérte, uram. Ezt ugyan nem említette, de úgy véltem jó lehet. Némi víz, egy szivargyújtóról üzemeltethető merülőforraló, és pár filter tea.
- Nagyszerű, Jean, ez igazán kitűnő ötlet volt, köszönöm!
Egészen másképp nézek a srácra. Egy önálló ötlet, s milyen jó! Talán mégis magára fog találni. Jean elégedetten biccent, s visszamegy a kocsihoz, látom készített magának is, és most azt kortyolgatja.

by **Elisabeth Leclair** Hétf. Jún. 01, 2009 11:02 pm

*Térdeit felhúzva, magzatpózban ücsörög a padon, gondosan betakarózva a pokróccal. Arckifejezése borús, valaki talán duzzogásnak is vélheti, de valójában sokkal több van mögötte. Még mindig nem húzódik el Antontól, nem is szólal meg, csak némán bosszankodik. Egyedül Jean újabb felbukkanása enyhíti meg. Még egy félszeg mosoly is megjelenik arcán, egyfajta köszönetképpen. De ahogy a fiú eltűnik, újra visszatér komorsága. Ő csakis Jeannek hálás. Vékony ujjai az átmelegedett fémbögre köré fonódnak. Jóleső melegség önti el testét, beszippantja a forró tea illatát. Eszébe jut a tavalyi nyár. Minden este egy forró tea mellett ültek le beszélgetni. Akármilyen meleg volt, a forró tea mindig jól esett. Kortyol az italból, s meg is feledkezik arról, hogy hol van. Lelki szemei előtt megjelenik édesapja. A szemeiben ülő kellemes csintalanság, az örök gyermek, aki lelke mélyén lakozik. Ahogy beszéd közben is mindig mosolyog, bátorítóan, kedvesen és ahogy beszél a kusza, őszülő tincsei közül egy-egy minduntalan arcába szökik. Otthon, édes otthon...
Egy újabb korty, forrón gurul le nyelőcsövén, felhevíti egész testét. Elhiteti, hogy nincs semmi baj, nincs semmiféle aljas és számító vámpír.
Kár, hogy ez csak képzelgés, oldalra pillant, s egy alig észrevehető fintorral szemrevételezi, hogy bizony Anton még mindig itt van és ő még mindig a karjaiban pihen. Hát köszöni szépen, de ennyi elég volt. Mondhatni már teljesen magánál van, csak épp az elfogultsága nem a régi, még mindig nem tudja teljes szívéből gyűlölni Antont, pedig nagyon szeretné, nincs is rá szó, hogy mennyire szeretné. Elhúzódik tőle, a pad szélére csúszik, s ott kortyolgatja tovább a teáját némán. Nem jut eszébe semmi frappáns, amit mondhatna.*

by **Anton Smith** Hétf. Jún. 01, 2009 11:12 pm

Effy magához tér a teától, s azonmód el is húzódik.
Mért is mentegetőzöm? Minek? Magyarázat, logika, figyelmesség, mind hasztalan. Hasztalan volt Blanche-nál, és most Effynél, s még oly sok más esetben. Mégis időnként megpróbálkozom még vele. Ideje lenne leszokni róla.
Felállok a padról, s óvatosan elveszem a kabátomat, a pokrócot visszaterítem, amjd a kocsihoz megyek.
- Csukd be az ajtót, indulunk! – morranok rá Jeanre, aki az anyósülésen teázgat. Behuppanok a vezetőülésbe, és nagyjából amikor az ajtó csapódik a másik oldalon, felberreg a motor. A kerék egy kicsit csikorog, amikor beletaposok a gázba, s ha Jean nem itta volna ki a teáját már félig, most biza leforrázná magát.
- Akkor itt hagyjuk?
- Már jól van. Hazajut.
- A takarót …
- És a bögrét is. Majd veszel másikat.

by **Elisabeth Leclair** Hétf. Jún. 01, 2009 11:30 pm

*Egyszeriben kitisztul a feje. Anton beszáll az autóba, ő felugrik a padról és dermedten mered rá. Erre nem számított, még ha jobb is így akkor sem. Az autó elindul, ő most itt marad. Hát menjen is a fenébe ez a mocsok... Dühében utánuk dobja a bögrét, ami fémes koppanással csapódik a csomagtartón, aztán futásnak ered. A méreg már a torkát marja, iszonyú dühös. Kihasználták. Pillanatok alatt eltűnik az erdő fái közt és csak rohan egyre beljebb, minél távolabb kerüljön a vámpírtól, még akkor is, ha az már biztos nem jön vissza. Csak rohan, a tüdeje majd kiszakad, de lassítás nélkül rohan fel az emelkedőn. Vállán ott lobog a pokróc, néha fenn akad egy-egy tövises ágon. Aztán elhajítja, ez is csak feldühíti, arra a mocsokra emlékezteti. Legalább fél órán át rohan, aztán térdre esik és zokogva veti magát a földre. Dühe keserű záporral itatja az anyaföldet, görcsösen markol az avarba, mintha attól félne valami elragadhatná tőle. Üvöltve dühöngi ki magát, beletelik néhány percbe míg teljesen megnyugszik. Soká tart míg végre megleli lelki békéjét, s egyúttal bosszút esküszik. Még fél órát tölt el az erdőben a földön fetrengve, majd hazafelé veszi útját...*

by **Alev Beckett** Kedd Jún. 02, 2009 6:16 pm

- Szent Gaia, és minden teremtményed, kiket megalkottál, bár imát nem tudom, hogy kell szavakba önteni, de szívem-lelkem a tiéd, szeretlek, vigyázok rád, és óvlak, ha kell, az életem árán is. Örülök, hogy én is egy lehetek a védelmezőid közül. - jobb mutatóujjára finom csókot nyom, majd az erdő talajához érinti. Már nem is amiatt csinálja ezt, hogy tudja, ez segít, egy kis plusszot ad, hanem, mert tényleg így gondolja. Végre megérett a kicsi likantróp. Elhallgat, majd a távolban neszezésre figyel fel. Nem messze tőle valaki fut, ezt hallja, hát rohan utána, némi lemaradással, hogy ne legyen feltűnő. Egy darabon aztán elveszti nyomát, és csak akkor lel rá újra, amikor az elhajított pokrócot megleli. Hallja az iszonytató üvöltést, egész közelről. Látta, hogy egy lány az. De egy normális lány... az nem ilyen. És nem ilyen helyen. Némán összezsugorodik, a ruhák halkan puffannak a földre. Egy többszínű farkas bukkan ki alóla, elég nagy, de inkább hosszú, mint testes. Karcsú, fürge, ez látszik rajta. Szürkefarkas, az Alpokban él a legközelebbnek tudható példány, de akár fordult már meg itt is. Ahogy kidühöngi magát, és már csak morog vagy bosszankodik, akkor neszez önszántából az egyik bokorból, és kidugja fejét. Talán ijesztő, talán nem. De nem néz ki éhesnek. Inkább kíváncsinak.

by Ajánlott tartalom