Városi Park

Nice más húrokat penget, s ha nem lennék ennyire piszkosul kimerült, és kiábrándult, akkor még talán örülnék is neki, de jelen állapotomban képtelen vagyok derülátó lenni.
- Ó, én nem akartam játszani veled, Nice! – sóhajtok fel, s nyújtózom egyet, majd feléje fordulok. – Én segítséget vártam volna már ott a pizzériában is. Nagyjából bármibe belementem volna, ha cserébe kapok némi segítséget, hogy ne váljak gyilkossá. – most pillantok csak fel, s nézek a szemébe. – De nem segítséget kaptam, csak tömény utálatot, anélkül hogy akkor még bármi tettel kiérdemeltem volna. S tudod, innentől nem az volt a kérdés, hogy az apám ölt-e vagy sem, mert úgy véltem, téged sem érdekel. Akár bűnös, akár ártatlan, egyre megy csupán mert farkas. Mivel nem volt más, akihez fordulhattam volna, már az is megfordult a fejemben, hogy megölöm magam, inkább, minthogy mást öljek meg. De tudni akartam, mi az igazság, vagy legalább megsejteni egy részét. Eltelt két hét, s sokat gondolkodtam, s tépelődtem, s valóban támadt egy-két sejtésem, tudod, ez nálam már csak így működik. S akkor megtaláltam apámat, meg a testvéreimet. Feleség, és három gyerek.
Tartok egy kis szünetet, hagyom, hadd érjem meg Niceban a mondanivalóm. Elmerengek, s megint a park fáit nézem.
- Sajnálom, hogy olyannal akadtál össze közülünk, aki ölt. Talán nem is eggyel. A munkád az, ami elibéd hozza őket. S pont itt van a bibi. Te azokkal találkozol közülünk, akik belekeverednek valamibe. Közben lehet, hogy egy csomóan élik meglehetősen mindennapi életüket itt-ott … farkasként, emberbőrben, s békésen. Lehet, nem tudom. De azt biztosan tudom, hogy akiknek a rémtetteit láttad, azok sem voltak mind farkasok, közöttük is voltak sima emberek. S lám, mégsem gyűlölöd a saját fajtádat! – pillantok megint vissza rá. – Elfogult vagy Nice, s ezzel még saját magad sem vagy tisztában. Most együttműködést ajánlasz, mert feltört benned a tudásszomj. De amíg fennáll annak a veszélye, hogy az enyéim ellen fordítod, válogatás nélkül, addig inkább meghalok, minthogy együttműködjek veled. S ez nem valami falkaszellem, csak a bennem munkáló igazságérzet. Ha válogatás nélkül, faji alapon ártasz, nem vagy jobb, mint akiket üldözöl.
Lehet, kemények ezek a szavak Nicenak, de soha nem puhánykodtam senkivel. Ahhoz engem már túl korán megkeményített s megkeserített az élet. Lehet, az öröklött vérem is munkál bennem. S szembemegyek bárkivel, ha úgy vélem, hogy ez lenne a helyes.

/Effy/

Kissé meglepi a lány fürgesége, ahogy a kés felé nyúl. Csak az utolsó pillanatban sikerül félrekapnia a pengét, és az egyik ruhaújába rejteni. Jó fejvadász mindenre felkészül.
-No no! Kés villa olló, gyerek kezébe nem való! - Kis kárörvendő mosoly, egy kölyök sem bírja, ha a korával piszkálják. Majd tarkóra teszi a kezét, és visszadől a fűbe. Kényelmesen elhelyezkedik, és lustán ásít egyet, a puha füvön. Majd mélyet szippant a kellemes esti levegőből.
-Túl sokat tévézel nem gondolod? Nem minden perverz, elmeháborodott ennyire sematikus. Én például egy szabad szellemű szatír vagyok! - Magában még mindig kuncog az értelmetlen vitán. ~Legalább kicsit feldobja ezt az amúgy vacak napot.~ Szemei a semmibe révednek, miközben még egy percig élvezi a pihenést, majd hirtelen újra a lány felé fordul. Egész teste oldalra dől, de a kezei továbbra is a tarkója alatt maradnak. Arckifejezése már sokkal komolyabb, szemeiben a reggeli utolsó ásítás utáni nyugodtság, és béke csillog. Közben a lány arckifejezését kutatja a félhomályban. Kíváncsisága egyre csak fokozódik. ~Mért ilyen magabiztos ez a lány? Nem látok nála fegyvert, és a rendőrségi akták közt sem találkoztam még vele, ha jól emlékszem. Esetleg valami bandatag lenne? Nem tűnik olyan típusúnak, de ki tudja, tévedni emberei dolog....~
-Te kislány! Mért vagy ilyen biztos magadban? - Rögtön a közepébe vág, minek puhatolózni. Ha lenne itt még valaki csak észrevette volna eddigre. Ha nem akkor meg már vagy ezerszer támadásba lendülhettek volna, és most főhetne a feje, hogy mi legyen az ájult marhákkal. Persze! Hamar bevinné őket az örsre. De a számuktól függően azt is ki kéne magyaráznia, hogyan bánt el velük, és mit keresett éjnek évadján egy ilyen környéken....
-Szóval? Vagy csak azért vagy itt, hogy könnyen gyorsan címlapsztori legyen belőled? A hírnévhez vezető utak között több másik is van, ami talán kevésbé nyomorít meg lelkileg és testileg.

/Effy/

*Már az apró ütés is meglepi, de a mutánsos szöveg végképp kizökkenti. Képtelen visszatartani már a belsejét uraló feszültséget, muszáj kacagnia. Egy olyan kellemes mélyről jövőt aminek nem lehet csak úgy gátat vetni. Mire a nyers húshoz ér mondandójában, mondhatni tényleg remeg, csak nem a félelemtől, hanem a próbálkozástól, hogy elfojtsa a nevetést. Effy ezt kihasználva dönti a hátára, és használja ülő alkalmatosságnak. Még a kezét, is kisajátítja, és kis kutakodás után, elővarázsolja az elrejtett kést az alkarra erősített tokból. Innentől teljes természetességgel forgatja ide-oda. Ekkorra már abbamarad a kacaj, és érdeklődve figyeli Effyt aki egyre több meglepetést okoz. Mondjuk némi káröröm is csillan a szemében, hiszen a szikékkel vetekedő élességű pengével könnyen megvághatja magát a lány, ha nem vigyáz. Felülni azonban továbbra sem hajlandó, az túl sok energiát követelne tőle.*
-Én irigy? - Kérdezi ál felháborodással a hangjában.
-Inkább te túl kíváncsi! És mint tudjuk, aki kíváncsi hamar megöregszik! - Képtelen elvonatkoztatni a korral kapcsolatos poénoktól, olyan kellemes belső remegést hoznak, ami megmelengeti a kárörvendő lelkecskéjét, és ha már ő ennyit megélt, akkor ennyi már jár neki.
-Egyébként mit akarsz kezdeni azzal a játékszerrel? Ellenem nem sok hasznát veszed. - Talán ez az első teljesen igaz kijelentése a mai este folyamán. Viszont a fegyverrel kapcsolatban eszébe jut a munkája is. Na meg, hogy ha valaki meglátja őket ebben a pozitúrában, és a lány valóban kiskorú, márpedig annak látszik, akkor volt állás, nincs állás. Így hirtelen ötlettől vezérelve, amíg a kés tanulmányozásával van elfoglalva a lány, belecsíp a kellemesen kereke hátsóba.
-Habár hajléktalan lettem, akkor sem tervezem karrierem berendezési tárgyként folytatni. - Szavait meghazudtolva azonban reflexként felhúzza a térdeit, hogy megtámassza a lány hátát. Egy gyakorlatilag kitörölhetetlen reflex azokból az időkből amikor még testvéreire vigyázott. A kést meg visszaszerzi mikor alkalmasabb a helyzet.

Egy ideig még szótlanul bámulom Martint, ahogy végig hallgatom az érvelését, s kissé olyan képet fest, mintha most az egyik legvadabb ellenségemmel beszélgetnék, aki most még a fehér békezászlót lengeti felém, most még, de a későbbiekben már...
Felsóhajtok.
-MArtin...-kezdek bele, de igazából nem is tudom mit mondhatnék a szavaira. Be kell látnom, hogy valahol igaza van, esélyt sem adok a fajtájának. Vagyis annak, ami készül lenni ő is. Újabb sóhaj.
-Te még nem tudod, mire leszel képes.- itt aligha tudok a szemeibe nézni, de mégsem fordulok el, de szemmel láthatóan, még én is érzem, ahogy az arcvonásaim megkeményednek.
-Utálat? Ez nem utálat Martin.Én...gyűlülöm a vérfarkasokat, és hidd el, erre igenis jó okom van.-mondom, de az az igazság, hogy ebben már én sem egészen vagyok biztos. Az évek tapasztalata és most Martin viselkedése is. De nem, nem hagyhatom, hogy meginogjon a hitem, ezt tudtam, ez volt az egyetlen kapaszkodóm, ami még stabilan állt az életemben.
-Talán a te nézőpontodból azt vallod, hogy nincs igazam. Meglehet, mert már benned is munkálkodnak a Lycantróp vírus eredményei. S mondhatod, hogy csak egyenesen látok mint a fuvaros ló, de újfent csak azt mondhatom, hogy tévedsz. Sokat láttam, többet mint te, amit szemtől szemben éltem meg. Ok nélkül tenném amit teszek? Nem. Meglehet, hogy van okom arra amit érzek, de nem önző érdekből teszem a dolgom. Én vagyok önző? És azok a családok, akik elvesztették az 5 éves gyereküket, mert egy vadállat szétmarcangolta a parkban? Vagy egy fiatal nő, akinek még lehetett volna családja, csak épp rosszkor volt rossz helyen? És hidd el Martin, még folytathatnám ezt a sort. Hogy mondhatnám meg helyszínelő létemre, hogy egy vérfarkas, amit mások csak könyvekből meg horror filmekből ismernek, hogy az volt a gyilkosa az áldozatoknak. Nekik talán nem volt családjuk? Lásd be, egy vérfarkas élhet emberként, és teszik is, mert így nem tűnnek ki egy átlagos ember társadalomból, de vannak akikből eztán egy vadállat lesz, aki nem nézi ki lesz az aktuális áldozata. Szerinted nekem be kellene csuknom a szemem ha ilyet látok? Nem poénból vagy szadista hajlamaimat kielégítve lettem vadász.-mondtam,s közben akaratlanul is, de ökölbe szorultak a kezeim.
- Ha lenne bármilyen mód arra, hogy egy vérfarkas ne öljön, akkor hidd el, én sem folyamodnék ilyen módszerekhez, nem jó kedvemből vadászom őket. De nincs mit tenni, egy vérfarkas született gyilkos, és majd te is ráébredsz arra, ha eljön az ideje. A fajtád nem fog farkasként virágokat és cukrokat osztogatni...-nem tudom, hogy mondhatnám el neki jobban, hiszen én sem látok bele abba, milyen vérfarkasként élni, én csak takarítok utánuk és vadászom őket.
-S hogy elfogult lennék! Ne hidd! Szívem szerint azokat a gyilkosokat is egytől egyig a halálba küldeném, akik a saját fajtájukat gyilkolják, de nem vagyok igazságosztó, csak egy egyszerű gyilkossági helyszínelő vagyok, az én dolgom kimerül ebban, hogy fényt derítsek a gyilkosok kilétére, legyen az ember vagy...valami egészen más. De a másik lényem ne keverd össze ezzel, kettős életet élek, amit hamarosan te is fogsz Martin! akkor majd rádöbbensz, hogy mennyire más ez a két világ, hogy mennyire különbözik,s hogy mennyire nem lehet egy szemüvegen át nézni a kettőt. És nem azt ajánlom fel neked, hogy áruld el ami vagy, amivé vállni fogsz, hanem hogy kölcsönösen ismerjük meg egymást, nem tudom milyen eredménye lesz, de talán megtudod változtatni a nézőpontomat, talán nem, hiszen ennek is fennáll az eshetősége, de hogy lásd nem egészen vagyok olyan, mint amilyennek képzelsz, itt a lehetőség, hogy kicsit más szemszögből láss te is és...én is.-mondom neki,s várom mit fog reagálni, habár nagyon úgy tűnik, hogy ő is elég makacsul ragaszkodik az elveihez. Ahogy én is.

Párszor már nyitom a számat, hogy közbeszóljak, amíg Nice beszél. De végül mindig megtorpanok, s megvárom míg kibeszéli magából, ami benne van. Ekkor már nincs annyira kedvem válaszolni. Vagyis természetesen fogok, csak már a lendület helyett ott vannak a kétségek és gátlások. Annyi minden torlódott fel bennem, azt sem tudom, hol kezdjem. A földet nézem a pad előtt, a kis kavicsokat, a port. Fáradt vagyok, testileg és lelkileg. Napok óta alig eszem, alig alszom. Nyúzott vagyok, és koszos. Kell nekem most ez a vita?
- Mégis hogy gondolod, Nice? Megismerkedünk egymással, információkat adunk át, azután végignézed, ahogy átváltozom, s utána … kitakarítasz? S mégis mit mutassak neked? Én nem mutathatom meg a farkasok világát, mivel nem ismerem. Egyetlen farkasról tudok, az apámról, de ővele sem találkoztam még.
Hátradőlök, lehunyom a szemem. Annyira, de annyira szeretnék aludni, egy időre nem tudni magamról, s a világról! De nem megy. S itt van Nice, s akar valamit, de maga sem tudja, hogy mit. Szíve mélyén igazat ad nekem, de közben belekapaszkodik valamibe. Mibe is? Éjszaka, támadás, vér, sérülések … halál … Fájdalom, és fájdalom, s belőle gyűlölet.
- Sajnálom, Nice. – sóhajtok fel, s felállok, közelebb lépek hozzá, ha nem húzódik el, megfogom a kezét is. – Te nem látsz belém, így el kell hinned, amit mondok. Ha lenne rá mód … bármi! … hogy visszaadhassam őt neked, megtenném. Ha az életem kellene, azt is odaadnám, csak hogy újra együtt lehessetek. – csendes a hangom fáradt, megtört. Elegem van a világból. – De ez lehetetlen. Megölheted az összes vérfarkast, és hegyet emelhetsz az ég felé a hulláinkból, őt akkor sem kaphatod vissza. A világ szar. De nem csupán attól szar, hogy mi létezünk. A világ bajait nem lehet sem a négerekre, sem az arabokra, sem a kínaiakra, a zsidókra, vagy a homokosokra fogni. Az ember maga a baj. Úgy, ahogy van. Én láttam. Túl sokat is láttam már. A világ egy fikarcnyival sem rosszabb attól, hogy farkasok is élnek benne. Az állat önmagában nem kegyetlen soha. Csak az ember. Ha egy farkas és egy ember énje találkozik, abban továbbra is az emberi én lesz a gyilkos. Bennünk van. Ők csak létfenntartanak. Mi vagyunk azok, akik pénzért, hatalomért, dühből vagy élvezetből ölünk. Keserű pirula, sokan nem akarják ezt lenyelni. De ez a lényegen nem változtat. Megpróbálhatjuk együtt, de ha nem változtatsz a hozzáállásodon, akkor Te leszel az első, akinek megpróbálom majd kitekerni a nyakát. Mért? Azért, mert érzem a gyűlöletedet, s nem fogom tudni elviselni. Nos? Mi legyen?
Tessék, elmondtam. Feladtam a leckét, visszapasszoltam a labdát, majd meglátjuk mi lesz ebből. Lehunyom a szemem, kicsit szédülök is, lehet jobb lesz, ha visszaülök a padra. Lehuppanok, s a fejemet a tenyerembe temetem. Vörös karikák táncolnak lehunyt szemhéjam mögött.

A fagyi lassan,de biztosan elfogyott. ideje volt társaságot keresni.
a mágusok nagy hátránya,a kíváncsiság,ha találnak valami érdekeset,valami megfoghatót a világban,ami kitűnik a tömegből...azt egyből vizsgálgatni kezdik.
Dirion felállt,aranysárga szemeivel kíváncsian fürkészte a parkot.
Hihetetlen,de öreg kora ellenére,nagyobb gyereknek tűnt,mint bármelyik másik.
Kortalan teste örökké húsz éves marad,de úgy tűnik,az agya egy része is,örök gyerek.
Egy lányt pillantott meg,egy fa tövében.
Teljes ellentéte volt Dirionnak....ő maga fehér volt,mint a hó...a lány viszont fekete,és rejtélyes,akár az éjszaka.
Halandó volt,ez messziről látszott...de volt benne valami különleges.
Dirion elvigyorodott az izgalomtól...lassan a lány felé közeledett,majd mikor oda ért,leguggolt és a lán szemébe nézett...széles vigyora ott virított az arcán,úgy szólalt meg./
-Szió...hogy hogy csak így egyedül?....Esetleg gond van? Segíthetek valamiben?
/Ez volt a mániája....csak úgy letámadni másokat,mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.Imádta az emberek reakcióit....a kíváncsiság rezdüléseit...a meglepett csillogást a szemekben...ez tartotta benne a gyereket,annyi éven át./

/Effy/

*Az eleddig oly kedélyes leányzó, hamar levedlette a kacérkodó tinédzserlány álarcát, és felvette ugyan azt durcás kiadásban. Kicsit riasztja csak meg a késes trükk, ellenben a pofon még sokáig fogja emlékeztetni szemtelenségére. A vörös lüktető kézlenyomat lassan tudatosítja benne, hogy nem húgaival hanem egy lassan teljesen éretté váló leányzóval kellemetlenkedett. Szemei elkerekednek egy pillanatra, első ránézésre azonban nem megmondható, h a felismerés, vagy a meglepettség miatt. De még mielőtt magyarázatra nyithatná a száját, az árnyakba burkolózó sövény mögül újabb jövevény bukkan elő. Talán azért nem vették észre mert épp egymással voltak elfoglalva. Az alak majd két méter magas, és fújtatva veszi a levegőt. A vér édeskés illata lengi körül, és bal kezével valami nehezet húz maga után. A sötétségben alig kivehetőek a finomabb jellegzetességek, de a robosztus testfelépítés nagy izomzatra, enged következtetni. A hirtelen felbukkant lidérces jelenésre nem igazán tud mit reagálni, szinte földhöz ragasztja az emberiség eme undorító egyedének látványa.*
~Talán ez a dög gyilkolt a folyónál is? Ez nem lehet ember, képtelenség hogy az legyen…

/Effy/

*Kell pár perc, amíg ráeszmél a helyzet komolyságára. Habár azt maga sem tudja, hogy a riadalom vagy lustasága miatt cselekszik oly lassan. Kényelmesen megvárja, hogy a lány lehemperedjen róla, ő maga csak ezután áll fel megőrizve a szokásos tenyérbe mászó nyugodtságát. Leporolja kabátját, és csak ezután veszi szemügyre a helyzetet. Egy gondolat erejéig akad csak meg Effyn a szeme, ahogy szinte már rávetné magát a lehetséges veszélyforrásra.*
~Heves egy leányzó. Örülök, hogy talált helyettem más prédát!
*Ezután emeli tekintetét a szörnyszülöttre. Ahogy közelebb vonszolja magát párosukhoz, az árnyak is lefoszlani látszanak alakjáról. A torz testen még megfigyelhetőek egy két helyen, emberi eredetének bizonyítékai, de léte régen eltávolodott már az egyszerű halandókétól. Bőr helyett egyfajta kitines lapocskákból álló páncél fedi, itt-ott hézagokkal, melyek sárga nyálat váladékoznak, ezzel szinte egész testét beborítva,, és a talajra is juttatva a testnedvből. Bordái, és szinte egész csontváza ezen a vázon kívülre szorult, ráadásként egy két vadhajtással, amik tüskekén meredeznek elő a vázból. Emberi bőre csak a fején maradt, ott is szinte lerohadva a koponyáról. Sárgás, kidülledő szemei őrülettől csillogón keresik az újabb áldozatot. Bal kezében pedig legutóbbi áldozatát vonszolja maga után. A tetemet majdnem annyira eltorzította már, mint saját magát. Akárha a bőrét próbálta volna lenyúzni, de alkalmatlan teste miatt csak szétroncsolni volt képes.*
~Ilyen fajzatot még a világ nem hordott a hátán!
*Először megfordul a fejében h a bevett formula szerint, megadásra szólítja fel a „lényt”, de vajh mi értelme volna?! Helyette előveszi a szolgálati fegyverét, és rászegezi.*
~Még sosem láttam ilyen dögöt, mi biztosítja, hogy fog rajta a golyó? Előbb a leányzót kéne biztonságba terelni, de ez nem lesz egy könnyű menet…
-Hé kislány, ez innentől nem játék. Javaslom, fuss ki a főútra, ha mázlid van találsz még egy két rendőrt innen nem messze.
*Csak reménykedik, hogy a szörny nem támad a lányra menekülés közben, és hogy a lány menekülni kezd… Nem lenne túl kellemes, ha mégse fogna ezen az izén a golyó, és a metamorfózis maradna az utolsó esély a meghátráltatására…*

/Effy/

*A lehető legjobb szituációban kezdenek egymással vitatkozni. Az idő amit a véletlen bekövetkeztének hagynak, pont arra elég ha szél iránya megváltozzon. A megfordult széllel együtt érkezik a szörnyeteg ocsmány túlvilági bűze. Ha valamire rányomta a féreg a kezét, akkor ez a teremtmény az. Ez pont elég ahhoz, hogy Loki elsüsse a fegyverét, pontosan a pokolbéli teremtmény szívét célozva. Azonban az első két lövés egyszerűen lepattan. A szörny még csak meg sem tántorodik, a támadás sora azonban most épp rajta van. Bal kezével magasba emeli holt terhét, és Effy felé súlyt vele.*

Effy/

~Akárkié is ez a gyerek, nem lennék az apja helyében…
*A behemót irdatlan léptekkel indul meg feléjük, miközben Effy épp a húskupac alól próbál kikecmeregni. Loki pedig épp az egyensúlyát próbálja visszanyerni. Ideális terep a lomha támadónak.*
~Meg tudja védeni magát… Ebben a pozícióban csak azt tudja.
*Az eddigi sebességéhez képest meglepően gyorsan reagál. Visszaugrik a lányhoz, lerántja a maradványokat, majd visszaküldi őket a feladónak. Az ezzel nyert időt a lány felsegítésével tölti, majd elkezdi magával rántani a menekülés ösvénye felé. Eszében sincsen most szembeszállni ezzel a valamivel. Fogalma sincsen a gyenge pontjairól, ráadásul civil áldozat is van. Aki miatt átalakulni sem tud…*

/Effy/

*Megszokhatta volna már Effy vehemenciáját, de még így is meglepődik azon, hogy egy ilyen szörnyetegnek nekiront. Reflexszerűen kapna a ruhája után, ahogy a lány kifordul a kezei közül, de már csak a tépett ruhafoszlányokba markol bele. Az ezt követő felismerés, érthető egésszé kovácsolja a lány személyiségének eddig megismert darabkáit. Hiszen a szövet darabak zuhatagában nem egy 17 éves lány, hanem egy hosszú fekete szőrű, kecses tartású farkas rázza meg magát, majd tétovázás nélkül veti magát ellenfelére.*
~Hebehurgya kölök… sokkal jobban kéne vigyáznia az ilyen átváltozgatással… De legalább ez megmagyarázza a viselkedését.
*Azonban eközben a behemót sem lustálkodott. A minimális motivációja mozgásba lendítette hatalmas fél holt testét, és elindult a két humanoid után, abban a reményben, hogy az ő bőrük már alkalmas lesz pótolni saját hiányosságait… Ezt már Loki sem nézhette tétlenül. Nem hagyhatja, hogy népnek, és talán falkájának egy tagja egyedül szálljon szembe a veszéllyel. Még ha olya forrófejű is. Nem sok tétovázási ideje maradt, de azért kedvenc bőrkabátját még a földre hajította a metamorfózis előtt. Ő azonban nem farkassá kezdett alakulni, sokkal inkább egyfajta átmenetté a farkas és emberközt. Recsegve, ropogva nyúltak meg csontjai, s inai, ahogy alkalmazkodtak meghosszabbodni vágyó végtagjaihoz. Álkapcsa előreugrott, s hatalmas agyarak sarjadtak benne, ahogy az egy csúcsragadozótól elvárható. Ahogy izomzata is követte a változást, a ruha lassan rajta is csíkokká hasadt szét, s cafatokban lógott le vállairól, és karjairól. Tudta, hogy csak ezen alakjában lehet elég gyorsa ahhoz, hogy megakadályozza a behemótot a kölyök szétcincálásában. Persze még így sem elég gyors, h az első „harapásváltásra odaérjen, de megindul, amilyen gyorsan csak teheti. Közben reménykedik, hogy Effy legyen olyan ügyes, ahogy beállítja magát.*