Winterthur Étterem

Nem is én lennék, ha nem jött volna ráma paranoia. Két nappal előre megmondtam egy vadásznak, hogy hol leszek, s mikor! Ennyire nem lehetek idióta! Természetesen hagytam a foglalást, nem mondtam vissza, de Jeant utasítottam, hogy ugyanezt tegye meg a Einterthur Étteremben is. Még előző éjjel bejelentkeztem a szemben lévő motelbe, majd ma sötétedéskor odavitettem magam, s Jean a közeli parkolóban vár. Este kilenckor felhívtam telefonon Blanche-t.
- Elnézést, változott a helyszín, mivel a Park szállóban egy esküvői vacsora lesz a nagytereemben, s nem akarok ilyen tömeget magunk körül. Remélem nem gond. A Winterthur étteremben várom.
Ezek után az étterem környékét figyelem az ablakból, s vártam, hogy valami nagyobb mozgás megkezdődik-e, valaki jön-e terepfelmérni, akciót előkészíteni, természetesen lóhalálában. Még így sem lehet kivédeni, hogy vacsora közben történjen valami, de Blanche behálózása, és a stigma levétele megér ennyi kockázatot.

Lehet, hogy Blanche kompániája megnyugszik, én nem. Mi ez a nyüzsgés, és kik ezek, akik úgy viselkednek, mintha testőrök lennének? Vadászok? A kis magányos drágaság mégsem magányos? Első pillanatban úgy hiszem, hogy három idegen érkezett, de az egyikük alakja pontosan olyan, mint Blanche. De mi ez a kíséret?!
Egyértelmű, hogy nem fogok mozdulni a szobából, amíg ez nem tisztázódik. Még az ablaktól is elhúzódom, hiszen a stigma felfedheti hollétemet. Ha ruhán át látszik, akkor olyan lehet, mintha valaki fényt rakott volna ki az ablakba, gyertyát, vagy ilyesmit.
Dühös vagyok, pedig tényleg ritkán önt el az indulat. Ha el akarnak kapni, akkor azért ennyi nem lesz elég! Remélem nem …
Óvatosan lesek ki újra az ablakon, mit is csinálnak azok ott hárman. Lehet egy teljesen idegen társaság, s semmi közük a lányhoz.

A lent lejátszódó jelenet alapján már valószínűsítem, hogy azt ott valóban Blanche. Csak egy ilyen elvarázsolt, levegőben lebegő álhercegkisasszony tűrné el, hogy felnőtt nő létére úgy csókolják homlokon, mit egy tizenegy éves kislányt. S aztán a díszkíséret eltűnik.
Meg akartak győződni róla, hogy oda megy, ahová mondja? Félt egyedül eljönni idáig? Nem, nem is filozofálok tovább ezen, ez a lány nekem még túl furcsa, hogy kiigazodjak rajta.
Megnézem magam még egyszer a tükörben, s elhagyom a szobát. Nem hagyok itt semmit, s alig nyúltam valamihez, összesen talán két órát töltöttem itt. Remélem nem hagytam magam után semmi értékelhető nyomot.
Átsétálok az étterembe, ahol még a recepciónál sikerül elkapnom Blanche-t.
- Jó estét! – köszönök neki, s az arcom közömbös, nem mutatom, hogy örülnék a viszontlátásnak. Hadd érezze, hogy valóban megbántott a múltkor.
- Anton Smith névre foglalva a legkisebb különterem.
- Erre tessék! – mutatja az utat az egyik alkalmazott.
Egy valóban kicsi helyiségbe lépünk, hisz akkora, mint egy szoba. Egyetlen asztal áll benne, a sarokban virágok, a világítás diszkrét, a hely kellemes, az asztal ízlésesen terítve, a háttérből lágy klasszikus zene szól. De mi az ott az asztal mellett?! Ez kinek fogant meg abban a sötét fejében? Hát kértem én EZT?



- Megfelel?
- Nem. A kandallóban oltsák el a tüzet! – morranok az alkalmazottra.
- Máris!
Belép, és a kandalló oldalán elteker egy gombot, mire a lángok egyre kisebbek, és kisebbek lesznek, végül kihunynak.
- Tessék, ahogy parancsolja, uram! Ha bármi kérésük van, a csengővel jelezze, kérem! – s kimegy.
Bekísérem Balnche-t, s kihúzom neki a széket, megvárom, míg leül, majd én is helyet foglalok. Inkább nem szólok közben egy szót sem. Az utcai jelenet, és a tűz látványa kicsit felborzolta a kedélyemet, le kell higgadnom.

Ó, hát ezt játszhatjuk a végtelenségig, nekem van több időm!
De közben, hála a kétszázötven éves önkontrollnak, sikerül lehiggadnom. Blanche azzal, hogy randit kért, eleve hátrányban van az alkudozás, és egyéb erőpróbák viszonylatában, megengedhetem magamnak, hogy én kezdeményezzek, de persze úgy, hogy ezt a tényt rögtön ki is hangsúlyozom.
- Hallgatom, Blanche, Ön kért találkozót, minden bizonnyal lenne valami mondanivalója. – a hangom nyugodt, s nagyjából annyi szín és érzelem van benne, mint Blanche arckifejezésében.

Mielőtt Balnche megszólalhatna, megcsörren a telefonja. Nem, nem értem, mit beszélnek, de a hangot megismerem. Már megint az a komornyik. Minden jóakaratom ellenére, azt hiszem, Noel előbb-utóbb, de inkább előbb, alulról fogja szagolni az ibolyát.
Blanche nem szól bele, ül, mint a kuka.
Nem szólok. Én kérdeztem. Felveszem az étlapot, s tanulmányozni kezdem. Igazán ritkán szoktam enni. De ha már rászántam magam, akkor élvezni fogom, legalább ezt, ha az estét nem is. Pár perc csend telepszik ránk.
Az ajtó nyitására felpillantok.
- Határozottan úgy emlékszem, hogy nem csengettünk. – jegyzem meg határozottan.
De a férfi csak átadja a levelet, s távozik.
- Minden bizonnyal a Metropoliten-ből, vagy legalább a Broadway-ről kapott egy felkérést egy szerepre, ha ez ennyire sürgős. – nézek Blanche-ra, némi nehezteléssel.

„Valami baj van.”
~ A legnagyobb baj az, hogy már megint bezavar nekünk valaki.
Látom Blanche-n, hogy nagyon zaklatott, de egyenlőre várok, és figyelek. Amikor a fotók a földre hullanak, akkor sem mozdulok. Az ígéret kecsegtető a stigmával kapcoslatban, d emost mellékes. Blanche segítséget kér.
- Szabad lesz? – nyúlok a holmikért, és átnézem őket.
- Nos, ez egyezik azzal, amit én mondtam: Ön veszélyben van, Blanche. – kezdem. – Nem tudom, hogy a Klubnak és az újságnak mi köze van ehhez. A holttest? Lehet, hogy egy vadász volt, lehet, hogy csak egy illusztráció. Ez a csomag egy idegennek ennyit mond. Lehet, hogy Önnek többet, mert utal olyan dolgokra az életéből, amit nem ismerhetek. Röviden ennyit tudnék mondani.
Visszaadom a cuccot mind egy szálig.
- De még folytatnám. Ön, mint én is említettem, azért van veszélyben, mert olyan tudást birtokol, pontosabban olyan tudás morzsáit, amik veszélyesek lehetnek a vámpírokra, várfarkasokra és egyéb lényekre vonatkozóan. A morzsák pedig nem elegek ahhoz, hogy megvédje magát. Ehhez jön még az, hogy a vére különleges. Elég komoly problémák ezek. Ezt állítottam már az első találkozásunkkor is. Ajánlottam egy egyezséget is.
Egy pillanatra rápillantok, tartok egy kis szünetet, aztán folytatom.
- Rengeteg mindent jelenhet ez az üzenet, de semmi biztosat nem tudunk egyenlőre. Az, hogy pont most kapta meg, pont itt, sokatmondó. Esetleg azt akarják sugallni, hogy nekem közöm van ehhez a hullához. Már most leszögezném, hogy nincs. Persze, ha nem akarja, nem hiszi el. Lehet, azt szeretnék, hogy mi ne lépjünk kapcsolatba egymással. Ezt érdeke lehet egy vadászszervezetnek, akik be akarják Önt szervezni. Ez nem lenne kellemetlen az Ön szempontjából. De lehet bárki vámpír, vagy egyéb lény is a dolgok mögött, aki meg akarja szerezni Önt magának. – megint egy leheletnyi szünet. – Úgy, mint én. – teszem hozzá. – Én nem alakoskodom, megmondtam már az első találkozáskor, hogy mit kérek a segítségeimért cserébe.
Tessék, Balnche, emészd meg a helyzetet, és juss valami eredményre!

A segítség nem kell, s nem is marad. Megy. Akárki is küldte azt a borítékot, elérte a célját.
- Értem. – a hangom továbbra is semleges. – Úgy véli mennie, kell. Nem tartóztatom.
Blanche amikor megjött, még talán kezelhető lett volna, mostanra ugyanúgy eltávolodott, mint eddig mindig.
- Tehát nemet mond, köszönöm, hogy ezt közölte, pedig elég lett volna telefonon is. – felállok. – Minden jót, Balnche! Kérem, többet ne keressen!
Biccentek egyet, s otthagyom. Nem megyek vissza a bérelt szobába, hanem a parkolóba Jean-hez. Ha senki nem állja utunkat, akkor hazahajtunk.

Óvatosan, de kibontakozom Blanche öleléséből.
- Ez majd elmúlik, s nem fogok hiányozni. Pár nap, pár hét … kibírja. Fél. Ez természetes. De nem hinném, hogy tudok segíteni, hisz nem kéri. Bármit mondok, egyik fülén be, másikon ki. Én meg nem vagyok ennyire türelmes alkat. Hirtelen bevillant Önbe egy elképzelés erről a csomagról. Sokra becsülöm a női intuíciót, lehet igaza van. Lehet nem. De ez mindegy is, mert megy. Nem tudja hová, és miért, de megy. Gondolkodni nem szokása, ugye? Én meg nem szeretem az ennyire szőke nőket. Még barnára festve sem. Minden jót!
S valóban megyek.

- Igen, az a stigma, azt hiszem jó lecke mindkettőnknek. De ne aggódjon, már halványul, s rövidesen el fog tűnni.
Egyszerűen nem akarom már a közelemben tudni. Ezzel a hozzáállással Blanche csak bajt hozna rám, hisz magára is azt hoz. Távol kell tartanom magam tőle. Annyi mindent próbáltam neki elmagyarázni, de lepereg. Semmi nem ragadt meg a fejében, vagy ha megragadt is, hozzászuszakolt egyéb dolgokat a saját ködös elképzeléseiből, s állandóan valami szédületes marhaság lesz az egészből.
- Engedjen! – s kihúzom a kezem. Remélem már nem jön utánam. A jelenet kezd kínossá válni.

Végre kijutottam, és elsiettem a parkolóba, egy szó nélkül beszálltam Jean mellé a kocsiba.
- Indíts! Hazamegyünk!
Jean már volt annyira körültekintő, hogy előbb indított, kifordult a parkolóból, és már a forgalomban kérdezte meg.
- Valami gond van?
- Nincs, csak felesleges volt ez a hercehurca. – legyintek. – Holnap vegyél két új mobilt, új számokat akarok, és új készüléket is! Ezentúl a számok titkosítva a tiéden is, és nincs számkijelzés, ha valakivel kapcsolatba lépsz, nem adod meg a számodat, majd visszahívod.
- Értem.
Jean nem is kérdezett többet hazáig, én meg nem szóltam többet.