Sétálóutcák

Az éjszaka csendesnek mondható... A Herceggel történt megbeszélés kissé visszás hangulatot hagyott benne. Tegnap történt s még mindig nem tudott rajta túllépni. A kirakatok csillogva hívogatják a vásárláson töprengőket. Még néhány óra és már a hosszan nyitvatartó üzletekből is csak a kirakati kínálat marad, az ajtók elé rács csusszan, s lakat kattan a zárakon. A járdán lassan elkopik a sétálók s valahova céltudatosan igyekvők sokasága.
S ott sétál ő az éjszaka "réme", ám most békés s szemlélődő csupán. Pierre -rel kezdte az estét. Bolond fiú .... már annyira kívánja az érintését, hogy fésülködni is elfelejt s néha a borosta is kiütközik finomvonalú arcán. Pedig ő volt a megtestesült elegancia....
Mosolyogva nyalja meg az ajkát. Az szél így jóllakottan már nem csak a préda csábító illatát hozza.. amott egy kávéház s ha jól emlékszik akkor hajnalig nyitva van...
Ma pihenőnapot enged magának "pót-atyját" lefoglalja valami tanácsbéli összejövetel, így bizton nem számíthat semmiféle "zaklatásra" a részéről.
Egyetlen asztalka szabad a még mindig zsibongó teraszon. A legjobb helyen van. Távol a bejárattól de jó rálátással a jövő menőkre. S az alacsony virágládák mellett. Vagyis egyszerűen el tud tűnni aki nem kíván jelen lenni ha valami zűr történik odabent.
Leül hát a két székecske egyikére. Nem int pincérért hiszen nem sürgős fogyasztania. Csak pihen s élvezi az emberek közelségét. Az ébersége nem lankad.
Valami mégis elkerülia figyelmét...
A mellette lévő széken egy felöltő pihen a támlán... talán itt felejtette az előző vendég...

*Az éjszaka újra munkába szóltja. Nem először forgatja fel a várost a gondatlan emberek birtoklási vágya miatt. De a mai alkalom még őt is meglepte.*
+Ki az az őrült aki bőregeret tart házi kedvencnek?!
*Valahogy mégis eljutott, egész napos rohangászás után, egy kávéház padlására. Csak úgy engedték be, ha foglalt egy asztalt, és rendelt is.*
+No nem baj, ezt a vacsorát is hozzácsapjuk majd a számlához.
*Érdekes módon a tetőtér teljesen kiaknázatlan volt. A denevér szinte pimaszul nézet le rá. Hatalmas füleivel apró mozdulatokat tett, és várta mit akar tenni az újonnan érkezett. Számára teljesen idegen mozgással közeledett felé, akár egy árny. És végül, csak amikor egészen közel ért hozzá, röppent fel, és távozott nemes egyszerűséggel.*
+Ó, hogy az a...
*Macskaügyességgel ugrott le a tetőszerkezetről, és elégedetlenül indult le a padlásról. A létra egyenesen a különböző gőzökkel, szagokkal, és tányércsörömpöléssel telt konyhába. Meglehetősen bántotta, születése óta élesebb orrát, és fülét, de már rég megtanulta elviselni az effajta bántalmakat. Átverekedte magát a szakácsokból, és kuktából álló fehér falon, s végre kijutott a kávéházba. A késő óra ellenére meglepően nagy nyüzsgés fogadja. Kap is néhány kellemetlen megjegyzést, a tetőtérben összemocskolt külsejére.*
+De utálom a sznobbokat!
*Így első útja a mosdóba vezetett, kicsit megszabadulni az arcát és kezét borító kosztól. S csak ezután indult vissza az asztalához. Az telét még nem hozták ki, ehelyett azonban egy csinos, hölgy ült az asztalánál.*
+Milyen kellemes meglepetés! *Mosolyodik el miközben az asztalhoz sétál. Nem ül le rögtön, inkább besétál a hölgy látótrébe és tőle telhetően illedelmesen köszön.*
-Üdvözletem, hölgyem. Csak nem engem várt? *Teszi fel a kérdést, hisz kedvelt ruhadadarabja, még mindig ott díszeleg a másik széken.*

Egy fura alak lép ki a kávéházból a teraszra. Akaratlan is elárulja a meglepetését. Nincs hozzászokva az effajta alakokhoz. A belváros sokszínűsége elrejti a külső kerületek koldusait és kukakurkászait. De a férfiból árad valami ami igazán felkeltette az érdeklődését...s nem... nem az időtlenség penészes porszaga amit most felőle vág oda a feltámadó szél.
S lám közelebb jön s azt állítja hogy övé lenne a ruhadarab amely a mellette lévő széken pihen. Már szinte vigyázni kezdett rá, hogyha megunta az üldögélést akkor leadhassa a pincérnél, nehogy valaki illetéktelen kezébe kerüljön. S lám a férfi aki úgy néz ki mintha végigkergették volna egy romos elhagyott területen a magáénak vallaná. De a játék felkelti az érdeklődését. Valahol legbelül halkan "mordul" a veszélyérzete, dehát az egész lét veszélyes, minden perc, minden utcasarok amit nem lát be, amire nm számít.
Gyors pillantással felméri a területet. Az emberek számát a menekülési utvonalat. Majd lassan csábítón néz a férfira. Ha másért nem hát akkor csak azért, hogy időt nyerhessen ha baj van. Vagy hogy elaltassa annak a gyanakvását, bármi is jár fejében.
- Uram !?! Önnek is kellemes estét ! - felmerül benne a gondolat, hogy tán valóban "foglalt" asztalhoz ült le. Most már nem adja fel nem jöhet zavarba. Könnyedén mosolyodik el.
- Vártam volna ? S Önt ? - kérdezi évődve - egyetlen esetben van így...- nevet fel halkan, valami apró kellemes érzés járja át - ... amennyiben ez a felöltő az ön mérete s illik a vállaira - kuncog fel csillogó tekintettel.
- Kérem üljön le s mesélje el merre járt ! - hajol előre s hosszú karcsú ujjaival leemel egy tollpihét az idegen ruhájáról.
- Csak nem valami elfeledett, elásott kincs után kutatott...mondjuk.. - végigpillant a férfi idevezető útvonalán, s a házra néz fel - talán a pincék avagy a padlások szintjén, mert a jelenlegi magasságban nem találhatott volna évek alatt készült pókhálót - mered a férfi vállára jobb füle környékére - s elöregedett galambtollat, - pörgeti meg ujjai közt az imént zsákmányolt pihét - hacsak nem importból származó kellékek, hogy érdekesebbé tegye magát egy asztalbitorló előtt - cukkolja halkan.
- Dominique Chabrol személyi asszisztens, aki most roppant örülne ha nem egyedül kellene élveznie ezt a kellemes estét - nyújt kezet lazán elegánsan. S ugyan nem áll fel de kihúzza magát s elegánsan félrebiccenti kissé a fejét. Ajkán kedves lefegyverző mosoly. Csak remélheti hogy nem lesz elűzve az asztal mellől.

*Meglepte a nő reakciója. Valamilyen elutasító, lenéző, esetleg egy csipetnyit gúnyos megjegyzésre számított. Mindig hasonlóan fogadják a puccos belvárosiak, még akkor is ha épp a szolgálatait akarták igénybe venni. Meglepetésében szinte észre sem vette érzékeinek apró, de félreérthetetlen vészjeleit. Az ősi ösztönei mind halálról regéltek, s halált követeltek, azonban a városban elpuhult farkas süketnek bizonyult a hívásukra. Így csak mély levegőt vett, s próbálta összeszedni szétzilálódott gondolatait.*
-Úgy négy éve csak én koptatom, szóval nagyon remélem, hogy a méretem. - Mondta egy kissé még mindig zavarodott arccal. Majd enyhe bizsergés futott végig rajta, mikor a gyönyörű nő közelebb hajolt hozzá, s karcsú ujjai megszerezték az apró pihét.
-Khm... kegyednek elég élénk a fantáziája. Amire vadászom sokkal inkább eszmei, semmint valós értékkel rendelkezik. Habár a gazdájának bizonyára tényleg kincs.
*Lassan oldódó kedélye, egy kisebb mosolyt csalt az arcára, habár ebben is ott rejlik egy enyhe vadság. Majd követve a nő tekintetét, nagyjából megszabadult a fülét, és lófarokba fogott haját borító hálók nagy részétől. S így félig meddig tisztábban nyújt kezet kissé flegmán.*
-Wis Mayer helyszínelő, és másodállásban "állati nyomozó", aki örömmel venné, ha egy ilyen csinos hölgy társaságában fogyaszthatná el a vacsoráját.
*Csak ezután foglalt helyet, és vidáman figyelte közeledő vacsoráját. Kiadósnak ígérkezett, nem úgy mint az elmúlt egy hétben.*
-És minek köszönhetem kitüntető figyelmét? *Majd mikor a pincér lerakta a vadas mártással nyakon öntött nyulacskát, hozzáteszi:*
-Ön kér valamit?

Újra végigmérte a másikat, most egész más szemmel.
- Négy év alatt nem sokat változik az ...ember. S úgy érzem kötődik a felöltőjéhez - kuncogott fel halkan. Máris jobban érezte magát, a tegnap nyomasztó gondjai kezdtek elhalványulni. A tenyerére vette a kis tollat és elegánsan a virágtartókon túlra fújta. Majd újra mosolyogva a férfi felé fordult, figyelmesen hallgatva annak szavait.
- Vadászik ? S mi az amire vadászni lehet egy ilyen nagy városban ? Itt már alig él az ősök számára oly értékes zsákmány... néhány galamb, kóbor macskák, kutyák...s persze a takarítószolgálatként működő patkányok, jelentik a város állatvilágát. Mi az aminek a gondolata is kéjes érzést, izgalmat és az imént még ott, a szemében látott csillogást okozza ? - billenti félre kissé a fejét s szemöldöke felszalad a valós kíváncsiság kísérőjeleként.
- Mi az ami értékes lehet ? S kinek a kedvéért csúszik mászik régi lomok közt ? - folytatja a kérdezősködést. S önmaga számára is meglepő a jelenlegi viselkedése. Máris valami rejtélyt sejt a dolog mögött. Ez a világ egész más. EZ az utca a valóság a kézzel fogható érzékekkel át sem érhető élet maga. Nem a tárgyalóasztal az intrikák az örökös résen lét. Könnyűnek érzi magát, rég nem pihent igazán, s most minden pillanatát élvezni akarja.
Mosolyogva nézi azt a természetességet, ahogy a férfi zavar nélkül megteszi amire "utasítja" a kedves figyelmeztetésével. Ahogy a másik eltávolítja a zavaróan libbenő megszilárdult póknedvet magáról. A kinyújtott kéz ujjai közé csúsztatja a sajátjait, kecsesen finoman azt sejtetve hogy a nő aki itt ül, törékeny és védelemre szorul.
Majd visszahúzza a kezét elegánsan az asztalra támasztja az alkarját. A férfi bemutatkozik s mesébe illő történetet ad elő. Hiszi is nem is. De szeretné hinni, mert így az érdeklődése nem lankad egy pillanatra sem. Finom érzékei azt súgják, hogy nem átlagos személlyel hozta össze az éjszaka.
A férfi leül és láthatóan már előre örül a közeledő ételnek. Az illatát ide sodorja a szél s Mr Mayer orra kitágul a szeme felcsillan s mohón tapad a tányér tartalmára. Éhes valóban az. Az étel az asztalra kerül, de a férfi udvariasan kivár, bár látszik tán jobb szeretne most kettesben maradni a vacsorájával s minden figyelmét az ínyecség felé fordítani.
A kérdésre csak mosolyogva int nemet.
- Már vacsoráztam köszönöm, csak kellemes társaságot kerestem s lám...találtam - jegyzi meg talán egy egészen apró kis kihívással a hangjában.
- De nem zavarom ... fogyasszon nyugodtan s utána szívesen meghallgatnám a történetet - dől hátra s kilazítva az izmait pihen félighunyt szemmel. Látszólag nyugodt és nemtörődöm, de minden kis mozdulatra és hangulati változásra ügyel.

*Enyhe remegés rázza meg a testét, ahogy az étkezésre szólító ösztönének próbál ellenállni. S mivel a nő nem kér semmit, valamint már rettentően éhes, nem túl illedelmesen, de nekilát az ételnek. A világ elmosódik körülötte, ahogy az első falat ízvihara, tombolni kezd a szájában. De csak pillanatokig adja át magát az élvezetnek. Hamar legyűri a falatot, és nekilát a kis monológjának.*
-A háziállatokon kívül tényleg nincs túl sok préda a városban. De foglalkozásomból adódóan nekem pont rájuk van szükségem. Nem is beszélve az emberek birtoklási vágyáról, és rejtett vágyódásukról, vissza a természetbe. *Újabb falat étellel bíbelődik, majd folytatja.*
-Ezek nélkül a komponensek nélkül nem elégíthetném ki, annak az embernek a pénzéhségét, akinek a kedvéért a legkülönbözőbb helyeken kell csúsznom másznom.
*Megint sikerül levágnia egy darabot a nyúlból, és gyorsan legyűrnie azt.*
-És, hogy mi az ami örömmel tölt el a munkám kapcsán? Az maga a vadászat... *Az utolsó mondatot meglehetősen nagy átéléssel mondja. Akárha az egész aurája felizzana a hirtelen felszabaduló energiától. Ez persze csak a szem csillogásában, vagy a hang rezgésében felfedezhető egy átlag szemlélőnek. Hasonló átéléssel folytatja az étkezést, melyet csak egyetlen pillanatra szakít meg, egy kérés kedvéért.*
-De szerintem eleget hallott rólam, és nem túl érdekes személyiségemről. Inkább meséljen valamit magáról. *Fordul a mellette, egy macska nyugodtságával pihenő Dominique felé. S ha fél szemmel is, de minél alaposabban figyeli meg a karcsú test minden apró porcikáját, majd ugyan ilyen aprólékossággal próbálja eszébe vésni a gyönyörű idomokat. Ritkán vet a sors ilyen szépséget az útjába.*

A sűrű szempillák takarásából figyeli a férfi mohóságát. Bár nyugodtan kivárta volna hogy a tányér üres legyen s partnere jóllakottan hátradőlve meséljen, mégis jólesik neki hogy a kíváncsisága mihamarabb kielégítésre kerülhet, ahogy Wis az első falat után mesélni kezd.
- Préda...emberi vágyak ... természet szeretet - sorolja halkan a lényeges momentumokat - s a vadászat maga - emeli fel a hangját kissé s a hangba némi dorombolás félét vegyít játszi csodálatot színlelve. Kiegyenesíti a derekát s az asztalra könyököl. Ujjait összefűzve támasztja alá finomvonalú állát. Tekintete mohón tapad a férfira. Arcára halvány pír fut fel ahogy keringetni kezdi az eddig a mélyben pihenő vitaet. Nem akarja hogy a férfi bárminő gyanúsat fedezzen fel a külsejét vizslatva. Mert bizony érzi a perzselő tekintet "letapogatását". Az elismerés ott csillog Wis szemében, de Dominique még nem tudja miért ez az érdeklődés, a testének szól vagy a lényének netán....
- Ön nem érzi jól magát a mesterséges dolgok közt ha jól sejtem - jegyzi meg találékonyan miközben vizet tölt az asztaltárs poharába - víz.. s bár nem egy forrásból származik, de legalább nincs belevegyítve semmi természetellenes színező és ízesítő anyag... - teszi hozzá mosolyogva.
Egyre jobban vonzza valami a másikhoz s lassan rá kell ébrednie hogy az érzés jórésze a veszély keltette borzongás. Valami azt súgja álljon fel és sürgősen tűnjön el, de soha nem futott el semmi elől. Tudni akarja ki a másik s miért az erősödő vágy hogy megismerje....
- A városi állatok élete sem természetes már... az erdőben éhen halnának vagy áldozatául esnének a még ott élő vadaknak...az emberek kényére kedvére kegyelmére vannak bízva. S ha elvesznek akkor is keresik az emberek társaságát... Ez a munkája ? Megtalálni azt ami elveszett, elkóborolt, ellopták ? - próbál pontosítani a foglalkozást illetően - ez valami szervezett tevékenység ? Bejegyzett vállalkozás féle ? Vagy olyan kitalált hivatás ? Tanítják valahol a fogásokat, fortélyokat ? Végzettséghez kötött ? - még sosem hallott ilyesmiről. Talán mert csak az ilyen tevékenységek felett áll az ő létvitele.
- Fogja meg nyugodtan a csontot kézzel - pillant a késsel villával ügyeskedő éhes férfira - evőeszközökkel elegáns de cseppet sem hatékony - mondja nyugodtan minden ugratás vagy gúny nélkül.
A másik visszakérdez... Mit is mondhatna neki ? Valami arra sarkalja hogy mondjon bátran igazat. Ez egy különleges éjszaka, most ő nem információ gyűjtő és feldolgozó értékelő ...nem, nem hárpia ! Csak egy csendes pihenni vágyó lény.
- Ahhoz képest amit ön csinál az én életem cseppet sem érdekes. Semmi köze a természethez.. - jegyzi meg mosolyogva - a DNA Számítástechnikai cég piackutatójaként vagyok bejegyezve...afféle szabadúszó ötletelő vagyok a cégnél... kötetlen munkaidő jó fizetés - nevet fel halkan.
- Látja semmi érdekes ... legfeljebb annyiban más az irodában töltött óráktól, hogy az emberek közt járva figyelek és próbálok ötleteket gyűjteni vagyis jobban szeretem az élőkkel való foglalatoskodást mint a technikát... - teszi hozzá ötletszerűen.
A tények igazak s ha a másik utánakérdez, hát ugyanezt fogja hallani a cég bármelyik illetékes alkalmazottjától. Atyja remek álcát hozott létre hogy se a rendőrség se más hivatalos szerv ne találjon kivetnivalót a létezésében. Így kevesebb energiát kell arra fordítania hogy álcázza magát.....

*Egyre jobban felkelti a hölgy a figyelmét. A sok finnyás belvárosi után, szinte felüdülés ilyen emberrel is beszélni. Nem kell neki kétszer mondani, s már neki is esik a finom faltoknak. Elragadtatásában néhány csontot is elroppant, melyek jellegzetes hangja, meglehetősen zavarja a többi vendéget. Így megkönnyítve, az étkezés nem tart sokáig. Összesen csak néhány pillanatig. Majd a móka végeztével mély levegőt vesz, és már majdnem vonyítana egy jóízűt az éjszakában, de az utolsó pillanatban visszafogja magát, és kifújja a levegőt.*
+Ez a nyamvadt hold! Egyre csak kerekedik, én meg egyre nehezebben türtőztetem magam...
*Végül elővesz egy szalvétát, és eltávolítja a maradékokat a kezéről és a szájáról. Eltolja a tányért, rajta a néhány megmaradt csonttal, és higgadt hangon folytatja a beszélgetést.*
-Nem egészen. Ez csak mellékállás. Arról pedig nem tudok, hogy tanítanák-e valahol. Én személy szerint bejegyeztettem, nem szeretek feketén dolgozni.
*Egy apró kaján mosoly suhan át az arcán.*
-És én inkább rátermettséghez kötném, nem holmi papírokhoz.
*Közben elgondolkodva a poharáért nyúl. Mivel már tele a gyomra, érzékei újra normál pontossággal működnek. Már nem csak az ételt, de a környezetét is rendesebben pásztázzák. S bár szemével eddig is látta a nőt mégsem figyelt oda igazán. De most, hogy odakoncentrál, akarata ellenére felborzolódik a hátán a szőr. Analitikus elméje, máris nekilát a rendszerezésnek...*
-Bocsánat majdnem elfelejtettem megköszönni, hogy töltött. Szóval maga emberekkel foglalkozik lényegében? Kitudakolja mit szeretnének, és mit nem? Eléggé szubjektív, hogy mi unalmas, és mi nem. Pusztán az én érdeklődésem nem mérvadó. Hiszen én is csak egy parányi része vagyok a nagy egésznek. Valamint nem könnyű "belelátni" mások fejébe.
+Vajon, hogy jöhetnék rá, miért tűnik ilyen veszélyesnek a szaga?!
-Hiszen a jobb vadászok, is így próbálják becserkészni leendő vacsorájukat... akarom mondani trófeájukat.
+Végül is ebben a városban sok a féreg bélyegét viselő. Egy próbát megér...
*Beszélgetés közben körbe forgatja a tekintetét, ami megakad egy ezüst gyertyatartón. Eleinte meglehetősen feszélyezi az egyszerre utált és rettegett fém látványa. Majd egy új gondolat fészkeli be magát az elméjébe. Régebben volt már dolga azokkal az élőholtakkal, kik magukat vámpírnak neveztetik, és egyszerű parazita életet folytatnak legjobb tudása szerint. A két alkalommal, mikor szerencséje volt hozzájuk észrevett egy apró furcsaságot. Az ő vérének szaga, valahogy teljesen megbolondította a dögöket...*
+Na ez rohadtul fájni fog...
*Úgy tesz, mintha az előbbi reakciója egyszerűen csak a gyertyatartó szépségének szólt volna, és közelebb húzza, majd a kezével babrálni kezd rajta mintha a mintákat tapintaná ki. Valójában azonban élesebb peremet keres, és szerencsésen talál is.*
+Most vagy soha!
*Egy hirtelen rándítással, melyet remélhetőleg sikerül véletlennek beállítani, kisebb vágást ejt a mutatóujján. Utána már nem tettetetten, hanem a valós fájdalom miatt kapja el az ujját, és szisszen fel.*
-Francba de ügyetlen vagyok!
*Egyetlen előnye az ezüstnek, hogy így legalább nem forr össze olyan gyorsan a seb. A vitae hamar, és a seb méretéhez képest elég nagy mértékben serken ki, és ahelyett, hogy elállítaná, inkább kimasszíroz előle pár cseppet, az ezüst maradékaival együtt.*
(Ízletes vér hátrány)

Figyeli a férfi étkezési kultúráját. Tekintete a részleteket sem hagyja figyelmen kívül.
Hallja a csontok roppanását, látja a körülöttük villanó megbotránkozó tekinteteket.
Elméjébe valamiféle gyanú vackolódik el, de még alszik a gondolat. Aztán ott van a tekintet mely az ég felé pillant és a mély sóhaj, a megfeszülő izmok. A vacsora jótékony hatása egy pillanatra elmossa az emberi határokat. De nem ...nem lehet. Hiszen rég kiszagolta volna már a másik hogy micsoda ő...
Kéjes borzongás fut végig rajta. Találgat. Ha a férfi tudja a valót akkor mire vár...ha meg nem...nos akkor előbb utóbb baj lesz ha nem téved az immáron ébredező vélelem.
Félni nem fél...a lehetőség csábító... s sejti nem övé lenne az első kapcsolat egy ellenséges fajjal. Meg kell próbálnia. Wis értelmes lény.. talán ért a szóból...talán nem tépné szét nyílt színen...

Óvatosabbá lesz. Pillantása felméri a virágágyás magasságát. Lábtartást vált, hogy legalább némi esélye legyen. Ha nem sikerül akkor ez lesz az utolsó kellemes beszélgetése valakivel akit kezdett megkedvelni....

A férfi megtörölközik a szalvétában majd kézbevesz egy gyertyatartót. Fegyver ? Találgat elgondolkodva. Aztán meglátja a mozdulatot. A vér illata csábító s tekintete mohón tapad a kiserkenő cseppre. Szívesen lenyalná, bár most épp jóllakott. S magában köszönetet rebeg a nyája egyik tagjának amiért önként adta életfolyadékát s most nem veszti el az eszét a vitae szimatoltán.
A gyertyatartóért nyúl és keményen koppantva teszi odébb.
- Kés villa olló .... és ezüst gyertyatartó...nem gyerek kezébe való - jegyzi meg mélyen a másik tekintetébe mélyedve.
A pincér jön és elvinné a tányért. Hátradől hogy ne legyen útban. Aztán egy villámgyors mozdulattal elcseni a felszolgáló karjáról a fehér damasztszalvétát, ami már csak kellék és nem asztaltörlő kendő. A meglepett kiáltásra a pincér szemébe néz mélyen.
- Írja a számlámhoz a vacsorával együtt ! - mondja mély szuggesztív hangon.
A pincér egy pillanatra ledermed majd halkan rebegve szól.
- Iiiiigen Miss Chabrol ... hozzáírom..máris - majd a fejét fogva távozik az asztaltól.
A fehér anyag engedelmesen hasad csíkokra a karcsú ujjak közt.
Egy kaján mosolytöredék az ajkon s egy villámgyors mozdulat ahogy aátnyúl az asztal felett. A könnyű erőtlennek látszó kéz határozottan fog rá Wis csuklójára s a damasztcsík rögtönzött kötéssé alakul a sérült ujjperc körül.
- Csak semmi feltűnés.. -szól halkan s elmosolyodik lefegyverzően - vagyok aki vagyok s vagy aki vagy - jegyzi meg talányosan.
Majd kézbeveszi a gyertyatartót s ujjával végigsimít a veszélyes peremen.
- S most ? - kérdezi cseppnyi kihívással - kár lenne elrontani az oly szépen indult estét...- próbálkozik egy őszinte ám burkolt kéréssel....

(Uralom - a pincéren alkalmazva)

*Első pillantásra nem tett semmi gyanúsat Dominique. Habár mégis mintha megváltozott volna valami. Csak egy megérzés volt, de mintha a nő többet megértett volna belőle semmint azt sejtette. A helyzethez idomított mondásra, csak egy enyhe fintorral válaszol. Az ezután következő apró közjáték viszont eléggé felkelti a figyelmét. Az eleinte meglehetősen paprikás pincér, Chabrol kisasszony szuggesztív tekintetére, kissé talán gépiesen, de mégis engedelmesen válaszol. Mintha nem is ugyan az a pincér lenne. S meglepetés meglepetést követ. Egy gyönyörű masnis kötés kerül a sérült ujjra.*
+Minden esetre legalább biztosan nem akar támadni. De akkor mi ez a hátborzongató érzés?
*Ha még nem lett volna biztos a dolgában, a nő végképp bebiztosítja. S afelől is, hogy nem csak ő szimatolta ki az igazságot...*
- S most? *Kérdez vissza kicsit elgondolkodva.*
-Nem hinném, hogy a puszta tények sokat változtatnának mostani helyzetünkön.
-Ilyen nyilvános helyen, se ön se én nem tehetek semmit. S ha mégis annak a vízhangja mindkettőnk népére rányomná a bélyegét, de minimum mi magunknak ártanánk vele.
-Javaslom folytassuk az ismerkedést ott ahol abbahagytuk.
-Én elmondok valamit, maga elmond valamit. Fifti-fifti alapon, hiszen így fair. S gondolom magát is szétveti a kíváncsiság akárcsak engem.
-Példának okáért *Közben előhúz egy fokhagymát kabátja egyik zsebéből.* a közhiedelem szerint maguk ezt nem kedvelik, és nem csak a kifinomult ízlésük miatt.

Játszi tekintettel konstatálja hogy a férfi ...most... nincs gyilkos hangulatban.
- A maszkabál mindenek felett... - dünnyögi halkan az asztaltárs tekintetét fürkészve - de vajh csak a szokás az ami megvéd ? Gondolkodás nélkül tenné az évezredes berögzülések hatására a dolgát ? Ha egy parkban lennénk úgy hajnali kettő és három között akkor reggelre már csak egy újságcikk találgatná a megtépázott bokrok, összetört padok rejtélyét ? - találgat elgondolkodva, még mindig ujjai közt forgatva a gyertyatartót. Valahol mélyen azon gondolkodik hogyan is ragadná meg ha fegyverré kéne lényegítenie, s hogyan csapná oda hogy eltörve szúrófegyverként tegye alkalmassá a védekezésre.
Aztán a hangulat hirtelen változik s ezen felettébb meglepődik. Wis hátradől és "üzletet ajánl". Hálát rebeg a sötétség erőinek amiért valóban hozzá hasonló, kíváncsi és hajlékony társra lelt. Lerakja a dekorációvá visszavedlett asztali díszt, de nem túl messzire...azért. Két kezét az asztalra fekteti, jelezve békés szándékát.
- Valójában nincsenek titkok...szívesebben vagyok távolságtartó mint harcias, vagy épp szövetséges mint ellenség - tesz egy újabb lépést a másik felé óvatosan.
Wis a zsebébe nyúl s ettől kissé megkeményedik a tekintete. Még nem bízik, nem hisz igazán a szerencséjének.
Ám mikor egy fej fokhagyma kerül elő, a szeme elkerekedik és teljes szívéből nevet fel. Még idejében visszapillogja a könnyként szemébe gyűlő vitaet.
- Bocsásson meg kérem...uhh ... jaj... elnézést - kuncog még mindig. A hagymáért nyúl s bizonyságképp az ujjai hegyével érintve felmutatja a férfinak.
- Csak a maszkabál része...kedves és hihető kelléke a történeteknek - mondja mosolyogva mikor visszanyújtja - jót tesz az immunrendszernek ... már akinél - fintorodik el - jó szúnyogriasztó s a sültjeit ízesítheti vele vagy salátába kiváló, de ne próbáljon elijeszteni vele egy testvért se mert hasonló reakciót kap, és akkor ez rosszul érinti majd. - teszi hozzá békítőleg, az iménti kacagásra utalva.
- S mielőtt megkérdezi... - néz a férfira kaján tekintettel - a szenteltvíz sem minden esetben veszélyes. Ha csak betér egy templomba és a szenteltvíz tartóból merít akkor kétséges a kimenetel... jó esetben csak vizes lennék...rossz esetben megéget, de ez utóbbi csak akkor következik be ha a szentelést egy igazhívő végezte. - teszi hozzá komolyan.
- Gondolom ön így született és nem kiszemelt áldozata egy fajtársának...- kérdezi bizonytalanul - tudható több a létrejöttéről a miértről ? S eddig úgy tudtam, hogy az ön népe nem igen érzi jól magát a városi forgatagban... fogy a természetes környezet vagy ön afféle renegát? - kérdez vissza a kölcsönösség jegyében.

~A tények egyre érdekesebb összességet alkotnak. Kedélyes asztaltársa a vérszívók klánját erősíti, és a mindennapjait ráadásul az emberi társadalom felsőbb rétegeiben tölti. Most mégis itt ül mellette, és az ebben a helyzetben létező, legfeszültebb témáról folytatnak diskurzust. Még csak nem is ellenkezett az létezésüket ilyen komolyan érintő kérdések ellen. Lehet, hogy készül valamira?
-Fogós kérdés. Túl sok tényező befolyásolhatna a kérdéses esetben. Habár abban igaza van, hogy a szokás nagy úr... *S közben felvillant egy ragadozó "mosolyt".
A fokhagymás kérdésre adott reakció egyértelművé teszi a választ anélkül is, hogy kimondaná. Ennyivel is kevesebb lett a hibalehetőségek száma egy éles helyzetben. A visszakapott fokhagymát pedig egy átlagnál talán kicsit gyorsabb mozdulattal juttatja a szájába és nyeli le egyben néhány korty víz kíséretében.*
-És rendeb teszi az izületeket reggeli előtt egyben lenyelve langyos vízzel. *Fűz egy újjab gondolatot a füzérhez, kissé elgondolkodó arckifejezés kíséretében.*
-Szóval manapság már a szenteltvíz is megbízhatatlan. Hm...
-Szóval az utódlásunkra kíváncsi? Hát igen, arra elég sok elmélet született már.
*Kissé lehalkítja a hangját, nehogy valaki illetéktelen is hallja a hangjukat.*
-Farkasnak születni kell. Képtelenség azzá "válni". Ugyan olyan emlősök vagyunk akár az ember, vagy a vadonban élő, az előzők által eléggé elnyomott "társaink".
*Kis szünetet tart, és a kiszáradás ellen egy korty vízzel védekezik. Ez is mutatja, hogy nem szokott ennyit beszélni.*
-Igen. Jobban kedveljük a természetes környezetet. Azonban sokunk már ebbe a "betondzsungelbe" született, arról nem is beszélve mennyi előnye lehet annak, ha vannak köztünk olyanok akik kiismerik ezt az agresszív vadat, aki saját természetet akar magának teremteni.
-De ha nembánja most én jövök. A napfénnyel, hogy állnak? És khm... a vér, mennyivel befolyásolja jobban az önök életét?

A fokhagyma eltűntetése kis mosolyra készteti.
- Még néhány fej és szimat alapján is fel fogom ismerni Mr Mayer - néz rá játékosan - az aromája a bőrön át is kipárolog - teszi hozzá s a levegőbe szimatol máris.
Hiába jókedve van, s ezt most le sem tagadhatná. Míg itt ül és nem mozdul addig biztonságban van. Két tényező változtathat a helyzeten, a hajnal közeledte és a kis kávézó, étterem zárórája. Reménykedik benne hogy most az egyszer nem ő lesz a farkas prédája, s a másik elszámol legalább százig mielőtt ipi-apacs utána indul mikor elbúcsúzva útjára engedi.
- Szóval a génjeikben van a "vad" - dünnyögi halkan elgondolkodva - s mi az igazság a filmekben látott harapás útján terjedő "kórról" ? S hogyan függ össze az életük a Holddal ? S valóban fel tudják venni egy gyönyörű puhabundás négylábú alakját ? Vagy csak félig ember félig vad rémisztő formájában harcolnak igazán eredményesen ? - dől előre csillogó tekintettel.
Tele van kérdésekkel kíváncsisága határtalan...
Ám a másik is ugyanilyen erősen vágyódik a válaszokra. Elveivel ellentétes hogy kiadja a fajtáját, ám hogy a másik fajról is megtudhat egyet s mást, ez most a válaszadás felé billenti a mérleg nyelvét.
S bár hazudhatna, s félrevezethetné a másikat ahogy szokta, ám nem teszi.
Az éjszakában ott vibrál a misztikus energia...az a ritka erő mely valami olyan felé csábítja, ami nem szokványos.
Itt ül egyasztalnál, egy ősi ellenséggel és nem érez késztetést hogy megtámadja. Mint a gyermekkoráben hallott, olvasott mesékben. Mikor két ellenség baráttá válik, s végigharcolják a ellenséges hatalmak szembenállását.
A gondolatra, hogy egy vérfarkas és egy vámpír egymásnak hátatfordítva megvédi a másikat, halk kacajra készteti, bár legbelül feléled benne a remény.
Ha máshogy nem hát fifti - fifti alapon érdekből, vagy valami egész másért....
Wis kérdése téríti magához...
- A napfény ... - gondolkodik el összeszedve a moondanivalóját - nem is annyira a fény mint inkább a sugárzás az UV az ami árthat. Csak nagyon rövid ideig bírja a test a hatást, már ugye ha ébren tud maradni a testvér. A nap elég erős misztikus hatása, hogy nyugodni kényszerít s jó ha biztos helyen védetten ér minket a hajnal. - mosolyodik el.
- S a vér? A lét alapja ... - nyalja meg önkéntelen is az ajkát - s nem muszáj emberekből kiszívni...bár így élvezetesebb - réved el a tekintete, majd visszatér a beszélgetőtársra a pillantása - vannak akik kórházak hűtőit fosztogatják vagy törzsvendégek egy vérbankban... aztán persze ott vannak akik állatokon élnek, de az állatok vére nem annyira erős így több kell belőle vagy gyakrabban kell vadászni. - mélyet sóhajt de ez csak afféle megmaradt emberi beidegződés.
- Mi az amire konkrétan kíváncsi ? - mosolyodik el készségesen.

Egy szusszanásnyi ideig az egyre üresebb kávézót pásztázza. Tekintete végül az információ éhes Dominiquen állapodik meg.
-Legjobb tudomásom szerint a "kórság" csak Holliwoodi kreálmány.
-És, hogy mi lycantrópok milyen alakokban létezünk még ezen kívül? gen képesek vagyunk felvenni féltestvéreink alakját is, de az eredményes harc megint egy másik kérdés. Mondjuk úgy, hogy képesek vagyunk a két faj testi előnyeit összekovácsolni. Talán azt nevezhetnénk a mi igazi alakunknak...
A rövid gondolatmenet kifejtése után máris újabb kérdésre nyílna a szája, de a telefonja megelőzi. A kőkorszaki darab, rezegve és sipákolva követel magának figyelmet.
-Kérem bocsásson meg egy percre.
Hamar előkerül a zajforrás, és el is hallgat. Maga a beszélgetés nem hosszú. A vonal másik végén mély bariton hallatszik, és rá a válasz is csak egy kurta "oké" majd le is teszi.
-Nekem sajnos mennem kell, kedves Dominique. Nagyon örültem a beszélgetésünknek, remélem később majd sort kerítünk a folytatására.
A mondat végeztével már nyújtja is a kezét, majd felszívódik az éjszakában.

*Leszállt az éj, és a vadász újra útnak indul. Háztetőkön halad, mint fiatal korában. Nesztelen akár egy macska. Mindig is szerette ezeket az "őrjáratokat", olyan testhezállóak számára. Ráadásul remekül fejlesztetik egyensúly érzékét. A házak sokasága, amik felett elhalad, már csak alvó emberek sokaságát hordja gyomrában. Éppen az ominózus kávézó tetején kémlel körbe, mikor ismerős illat üti meg az orrát. A lányé a parkból, akiben mintha a féreg ereje munkálna. ~Soha jobb alkalmat... De nem dönthetek egyedül. Hisz bármelyikünk tévedhet.~ Az illet forrása felé veszi az irányt, és most nagyobbakat szökellve közelít. Pillanatok a alatt a közelébe ér, majd keres egy alkalmas sikátort, ahol leszállhat anélkül, hogy észrevennék. Pont Blanche útjában talál is egy kisebb benyílást. Nem húzza az időt, beleveti magát, és várja, hogy közelebb érjen a lány. Mikor már csak egy lépésre van a sikátortól, hirtelen Blanche elé lép. Egy pillanatra meglepetést színlel, majd ragadozó mosolyba rendezi arcvonásait. Előbb rákérdezek mit keres erre ilyen későn... Lehet mégse véletlen az a féregszag dolog.~
-Szia kislány, már megint késő este csámborogsz a veszélyes utcákon? Nem félsz, hogy esetleg valaki, vagy valami megtámad? *Nyomja meg erőteljesen a valami szót.*

*Már megint ez a teljes elvarázsoltság. Mintha egy teljesen másik világban élne a lány. Dúdolászva, csukott szemmel sétálni az utcán... Mintha csak az öngyilkosságot írná le, csak cikornyásabban. Majdnem neki is ütközik Lokinak, aki jelenleg csak féloldalasan néz le rá. Ahogy az arcára néz, nyoma sincs félelemnek. ~Talán fel sem merült benne, hogy rosszban járhatok?~ A ragadozó mosoly, hirtelen megy át döbbenetbe. Ahogy Blanche arcát pásztázza, talán még egy kis dacot is felfedez a csillogó szemekben. A térdhajlításos köszöntés után szinte már tahónak érzi magát. A lány felé fordul teljes testtel, és akaratlanul is elmosolyodik a kutyás megjegyzésen. Habár kikérné magának, ha bárki aki tudja róla, ki s mi, lekutyázná.* - Pedig mint hivatásos helyszínelő mondhatom, hogy az eseteim kilencven százaléka ilyentájt keletkezik. *Lassan kezdi szégyenleni magát. Már csak a feltételezés is otrombának tűnik, hogy ez a lány a férget szolgálja. De eredeti tervét még mindig nem adta fel. Fejével biccent a lány felé, és ezzel indulásra próbálja késztetni.* - De ha gondolod én elkísérhetlek valameddig. *Most igazi segítőkészség olvasható le az arcáról, valós szándékai mégis mások. Reménykedik, hogy tudja úgy változtatni az útvonalat, hogy belefussanak még pár rokonba, és majd együtt vigyék az ájult lányt a falka rítusmesteréhez.*

*Az utca csendjét, csak Blanche szinte csicsergő hangja töri meg. A város zajától, még mindig zsongó dobhártyájára szinte balzsamosan hat. ~És ő lenne féregivadék? Csak a rítusmester lehet a megmondhatója...~ Még mindig elképeszti a lány udvariassága. Külön megkerüli... Elképesztő... Ő aki az utca szülötte, és az egyik nívós ryu neveltje... Lassan elsüllyed szégyenében. A lány két mondata közt mélyet sóhajt. Amit talán nem kellett volna. Túlérzékeny orrának, a normál esetben kellemes vaníliaillat, most kellemetlen bizsergést okoz. Alig tudja a kezét a szája elé kapni a hatalmas tüsszentés előtt.* - Hogy mit csinál egy helyszínelő? *Kicsit elmosolyodik, a hanglejtés hallatán, és a kedves arcocskán.* - Nem sok kellemes dolgot... Halálesetek helyszínein gyűjtöm az információkat. Sokszor múlik a társaimon és rajtam egy-egy nyomozás végkimenetele. Nem a legjobb állás, és még csak megélni sem tudnék belőle. De ez van... *Mély, és talán egy kicsit reszelős hangon beszél, de ennek ellenére mindent megtesz, hogy ne riassza el a kislányt. Kicsit gyorsít csak a tempón, hogy ne túl későn érjenek a rezidenciára. Nem lenne jó, ha az amúgy se túl kedves Gert-et rosszkor zavarnák. Szinte már előre hallja a szivatás áradatot... De most már nem adhatja fel, nem biztos hogy lesz még egy hasonló alkalom. És most úgy tűnik megbízik benne a lány. Az első megfelelő kanyarnál megindul a rezidencia felé. Úgy is hamarosan jelentést kéne tennie. A fiuknak meg lóg egy sörrel, de az most nem fontos. Elég lesz nekik ennek a kis szépségnek a látványa.*

~Milyen csöndes egy lány! Ez sem vall a férgekre. Vagy csak meg akar téveszteni? Asszem kezdek teljesen paranoiás lenni... ~ - Hova megyünk? - *Néz fel rá a lány, kedves arcával.* - Oh tényleg, gondolom meg kellett volna kérdezzem mielőtt erre indulok. - *Ráncolja össze kicsit a homlokát a gondolkodás jeleként. Próbálva összeszedni azt a kevés tudást ami ráragadt, a mások által oly gyakran használt illemből.* - Van a környéken egy hatalmas kúria, aminek a birtokhatára egész a belvárosig elér. Gyönyörű környék, hatalmas ősöreg fákkal, és zsenge füvű tisztásokkal. Akkora a terület, hogy idáig sosem jön el az ura, én meg összebarátkoztam a biztonságiakkal, így esténként oda járok kikapcsolódni. *Saját magát is elképesztette a pofátlansága. Szegény lányt így átverni... De nincs más választása. Ha tényleg az ami, akkor sikítófrászt kapna az igazságtól. Vagy akár sokkal nagyobb törés is keletkezhetne a lelkében. Csak remélheti, hogy nem lesz bántódása a vizsgálat során. De ő mindenek előtt Garou, és falkatag. Teljesítenie kell a kötelezettségeit.* - Egyetlen dolog zavarta eddig a pihenésem. Ott lakik nem messze egy kis házban a gazdag fickónak talán valami rokona. Egyébként tanár. De már vele is összeismerkedtem. Egész rendes ember, csak mogorva kicsit, mert születése óta fáj az egyik lába, és még csak rá sem tud állni. ~Huhh rettentő sokat beszélek. Rá kéne venni, hogy ő is meséljen valamit. Muszáj megszereznem a bizalmát.~ Úgy gondoltam, hogyha semmi dolgod, akkor arra is mehetünk. Remélem nem gond? *Nézek rá kérdőn miközben már látszanak a hatalmas fák a hosszabb sétány végén. Már érzem is a falkatagok szagát... ~Megint bagóznak...~ És a levelek susogását. Amikor idejövök, olyan mintha hazaérnék.* - És te mivel foglalkozol? Várj hülye kérdés, olyan fiatal vagy, gondolom még tanulsz. Vagy nem? *Talán az érdeklődése a második valós dolog amit a lány felé mutat ebben a pillanatban.*

*Kellemes kis esté séta. Újabb jelentéktelen és számára teljesen fölösleges eseménnyel gazdagodott vámpír léte, s még ha számára jelentéktelen is, a Leroi vállalat számára nem az. Egy reklámcéggel kötött barter szerződést, s a tulaj Jack Streave ragaszkodott személyéhez. Így, felvette a fapofát, jópofizott kicsit, s bár, be kell vallja, Monsieur Streave a jóképű, gazdag és befolyásos üzletember éppen ínyére való falat, a mai nap a szokásosnál is nagyobb tespedés ült rajta ahhoz, hogy csak a szikrája is megfogalmazódott volna aprócska fejében, hogy ágyba vigye, vagy akár bármit is megtegyen vele. Leginkább apró dirib-darabra cincálta volna. Igen, ma kifejezetten ehhez lett volna kedve. De megtette, belement a találkozóba, hiszen, fontos pont ez a Leroi vállalat életében. Hűséges kísérője, testőre, szeretője, aki ghoulja is, ma is elkísérte. Végülis, mindig elkíséri, ma miért ne tette volna. A minden téren jelentős méretekkel rendelkező David Beaulac vele együtt sétál az utcákon. Pedig, a kocsi ott maradt az étterem előtt. Jöhettek volna azzal is, egészen pontosan mehettek volna, de David jól ismeri gazdája szeszélyeit, hát nem lepődött meg azon, hogy gyalog indultak el. Az éj ma is olyan, mit több évtizede. Egy fikarcnyit sem más. Csupán, Ő másabb. Évről évre kezd ráébredni, mennyire is más a világuk, mint ahogyan Ő annak idején gondolni vélte, s mennyire más ma is.
- Ó kedves David, mit gondolsz, milyen a mai éjszaka? *kérdi meg testőrét. Apró kuncogás hallatszik, mint gyermek, aki csínyt követett el, hiszen pontosan tudja, David néma. Így született, de ez valahogyan jobb kedvre derítette. Háttal fordul a férfinak, s úgy megy s bár már alig vannak az utcákon, csak nem megy neki senkinek. Különös látvány ahogyan az alig másfél méter magas nő a majd két méter magas fickó előtt ugrál háttal, mintha gyermek lenne.
- Mondd kedves David, szerinted szép vagyok? *változik meg hirtelen viselkedése. De ez Ő. Roppant szélsőséges, és kiszámíthatatlan, no meg, eléggé fura, ahogyan páran vélni merészelik. Valójában „nem százas” a kissé bomlott elméjű, hol gyermeki ártatlansággal bíró, hol pedig fúriaként tomboló aprócska nő, Viselete ma éjjel elegáns kosztüm, egy fekete hosszú posztókabát, s egy retikül. Igen, a mai nap fontos volt, hogy felöltözzön, így ghoulját is öltönybe öltöztette, mely alatt persze páncélmellény és az ezüsttel töltött két fél automata fegyver van.
- Drága David *csillan szemében valamiféle fény, s arcára olyan mosoly ül ki, hogy abban egészen biztos, hogy testőrét ettől kirázza a hideg is, hiszen jól ismeri ezt a mosolyt, s ezt a csillogást. A kegyetlen, őrült, huncut csillogást, mely egészen biztos, hogy jót nem jelent. Pár lépést megy még így, s csak bízhat benne bárki, ki arra jár, hogy nem ütközik neki, az éjjel még az utcákon kóborló.