Családi házak

A kertvárosi lakóövezet, csendes utcák, itt csak csinos kis kertes házakat talál az ember, parkosítottkis övezetek, játszóterek...maga az idill.

// Átvezetés a Külváros Pályaudvarról... * Rue de Castel* //

Kicsit erősebben kapaszkodtam bele, mikor elnézte a kanyart, vagyis csak majdnem, nem tudom, hogy hol járt az esze, de hogy alig két percig a szemben jövő sávban malőrözött, az is tuti. Szerencsére nem jött semmi. Apró mosoly kúszott az ajkaimra, valóban nem az a töketlen alak, akinek gondoltam.
Egy ideig még mutogattam neki, elhagytuk a Carré de monte-t is, egy kis tér a belvárosban, némi látnivalóval, én igazából sosem figyelem meg ezeket, sajnos legtöbbször nekem csak akkor jut időm ilyen helyeken nézelődni, ha épp helyszínelni hívnak ki egy holttesthez. És azt aligha nevezném kikapcsolódásnak, ezen felül időm meg nem túlzottan engedi. Egy ideig én is ide oda forgtaom a fejem, de nem, nem azért mert nem tudom hol vagyunk, csupán nézelődöm, most, ha már nem én vagyok az, akinek az útra kell koncentrálni, de ahogy figyelem, ő sem száz százalékosan figyel az útra. De akkor meg mi a fene járhat ennyire a fejében, hogy még az irányra is alig figyel?!
Nemsokára kiérünk a belvárosból a környék elcsendesedik,s egyre több zöldet pillanthatunk meg. Nekem ez már túl nyugis hely. Aligha költöznék ki ide, noha azért bevallom titkon ki ne áhítozna családra, nyugalomra...de én ezt nem engedhetem meg magamnak, nekem még nagyon sok dolgom van,s sajnos a jelek szerint egyre több dög bukkant fel Martigyben, és én addig nem nyugszom, amíg egy is marad...ezek csak puszta célpontok, már sokan próbálták nekem meg magyarázni, hogy ezek is érző lények, de nekem ezt senki ne akarja bemesélni, hogy érző szivük van, mikor kegyetlenül képesek gyilkolni, amire már nem épp egy példát láttam, szétszaggatott testek, volt aminek csak a darabjait találtuk meg, és mégcsak azon sem ügyködnek, hogy eltakarítsák a nyomaikat, nem hiába van annyi különös lezáratlan eset az aktakupacok között. De nem bosszantom magam, mert ez a dolog csak feldühíteni tud minden egyes alkalommal.
-Balra a következő saroknál,s az lesz a Rue de Castel.-emelem fel a kezem,s mutatok balra, itt már nincs olyan zaj, szerintem hallotta is amit mondtam. Nem tudom hány számot keres, de bizonyára innentől már figyeli ő is, hogy hol lehet a ház, amit keres...

Kicsit elvigyorodom, amikor a nem teljesen tökéletes kanyarnál kiderül, hogy Vadmotoros Kisasszony sem teljesen mentes a félelemtől, de azután már figyelek az útra rendesen. Befordulunk az utcába, s keresem a 23-as számot. Megvan. Leparkolok, leállítom a motort, s szinte megbénulok. Nem mozdulok, nem szállok le, csak erőt gyűjtök. Persze először amúgy is az utasnak kell elszállni.
Nos, itt vagyok. S mi célom nekem ezzel? Ez egy ház, csak egy ház. Már lehet rég elköltözött innen. S ha itt él? Honnan fogom megtudni, hogy valóban ő-e az apám? Ha itt is él. Mit csinálok. Becsöngetek, s elhurcolom DNS vizsgálatra? Szóval nem tudom, mit értem el ezzel az utazással. De ha már itt vagyok, a névjegytáblát csak elolvashatom …
Ha Nice már lekászálódott, akkor leszállok én is, és megközelítem a kertkaput. Ott a csengő, s mellette a tábla: Andreas Miller.
Na, erről ennyit.
Megsemmisülten állok, mert most már a bizonytalan talaj is kifutott a lábam alól.

Úgy körülbelül az utca közepe felé állhatunk meg, érzem ahogy lassul a motor,majd megállunk. azonnal elengedem a derekát, majd hátradőlök, nyújtózok egyet,s lekászálódom a motorról. Ahogy felállok, egyből tudatosul bennem újra, hogy baromira kínoz a bokám, piszok nagy szerencsém lesz, ha mégsem tört el. Így inkább igyekszem minél jobban a bal lábamra helyezni a súlyomat, hogy ne terheljem lemég jobban a bokám. Ő is leszállt, habár láttam rajta, hogy tétovázik. ezt azért megérzi és látja is az ember. De vajon mitől tojt be ennyire?!
Figyelem, ahogy leszáll,s ahogy leveszi a bukót a fejéről,s azt a kezében tartva indul el, mit ne mondjak elég bátortalanul a kapu felé.
Ahogy így elnézem, olyan mint egy védtelen kisgyerek, aki valami rosszat csinált, és most épp retteg emiatt hazamenni, hogy mit fog majd kapni az anyjától. Már kezdek vele együtt érezni, habár tényleg nem tudom, miért is jött el Amerikából egészen idáig, Martigny egy eldugott kis kertvárosi lakásáig...
Megállt a kapunál,s hosszasan csak áll, nem is csenget. Figyelek, a motornak támaszkodom, így nem terhelem annyira a lábam,s karjaimat is összefontam a mellkasom előtt. De percek telnek el,s csak nem mozdul. Nem is tudom, hogy ez már gyanús, vagy minek véljem.
Végül ellököm magam a motortól,s odabicegek mellé, kissé oldalt a háta mögött állok meg. Meglesem a kapun a nevet.
-Őt kereste? Akkor mire vár, miért nem csenget be?-teszem fel a kérdést, mely hátha visszarázza a való életbe, mert ahogy így oldalról elnéztem az arcát, már majdnem elszáguldott valami messzi univerzumba...
-délutén fél öt van.-nézek rá az órámra.- Ha dolgozott is, ilyenkor már minden nem irodai munkát végző normális ember otthon van...-folytatom, de semmi reakció. Még a végén tényleg elkezdem itt sajnálni, elég elveszetten álldogál itt.

Nice zökkent vissza jelenbe.
- Nem, nem őt keresem. – felelem szárazon, s elfordulok végre a kaputól.
Délután van, keresni kéne egy szállást keresni, és enni sem ártana, mert egy igen szerény reggelin kívül ma még nincs bennem semmi. A gyomrom is megkordul már az evés gondolatára is, de össze is van szorulva. Visszalépek párat, aztán megállok. Most akkor itt vagyok a város szélén, megint vissza kéne menni a központba, aztán keresni egy olcsó szállodát, ami a jó ég tudja, megint hol van. Fáradt vagyok, éjjel nem aludtam. Éhes vagyok. Csüggedt vagyok.
Vajon meg tudhatnám, hogy hova is költözött? S ha igen? S ha nem? S ha nem is ő az apám, csak egy álomképet kergetek? Hiába volt annyira biztos a megérzésem, csüggedten nehéz bizakodni.
Előkotrom a levelet, s megnézem a kupacból az első fényképet. Igen, az érzés továbbra is ugyanolyan erős. Elteszem. A továbbiakat el kéne rakni holnapra, vagy amikor már ettem, hátha akkor konstruktívabb leszek.

-Ó.-csak ennyit felelek, arra hogy akkor valószínűleg nem találtuk meg azt, amiért átfurikáztuk az egész várost. Már épp nyílt volna a szám egy újabb mondatra, de ahogy láttam az arcát miközben ellépett a kaputól, inkább magamban tartottam, és visszanyeltem. Nem hiszen, hogy olyan jól esnének most neki a szavaim,s én aligha tudok megfelelő támaszt nyújtani ilyen érzékeny és törékeny szituációkban.
Ahogy két három lépéssel arrébb megállt, meghallottam, ahogy megkordult a gyomra, hiszen azért nem lehetett ezt nem meghallani. Ez egy félmosolyt csalt az arcomra, amit ő már nem láthatott.
Pár másodpercig hagytam,s habár be kell vallani, nem vagyok az a vigasztalós tipus, sőt, az évek alatt megtanultam, hogy nem lehet gyenge az ember, sem fizikailag, sem érzelmileg, de azért én sem voltam kőből, mégha sokan ezt is hitték rólam. Nem vagyok egy Vaslady, noha tény, hogy korábban sokkal inkább voltam emberies, mint az utóbbi időkben. De hát ez van, túl nagy megrázkódtatás ért,s egy ilyet nem hever ki az ember bizonyos változások nélkül...s bennem ezek a változások is egészen más folyamatba csaptak át, nem hiába vagyok vadász.
-Hé...mi lenne elmennénk kajálni valahova! Meghívom! És különben is, nekem is jól jönne egy kávé, meg valami...áh hagyjuk, egy kávé remek lesz!-magyarázom neki,smég felé menet a kezem is a vállára tettem egy röpke pillanatra. épp ekkor tette el a borítékot a kezéből. Talán a kaja és a kávé mellett elbeszélgetünk, nem tudom.
Viszont tudom milyen az, ha az ember le van törve, kétségbeesett,s úgy érzi a világ is ellene van,s ezt nem tdja megbeszélni mással, ezért került az én kezembe is a gyógyszer, és még jó hogy akkor ott volt az agykurkász Doki, aki nem mellékesen volt aki volt...
Elcammogtam a motorig ismét, majd felültem kissé hátrébb tolva magam.
-A bukó még nálad van...megyünk? Ismerek innen nem messze egy jó kis helyet...-s még egy bátorító mosolyt is küldök felé, ami aztán már tényleg mindennek a csúcsa, de ettől még őszinte volt. habár nem ismerem, de hátha kivakarhatom abból, amibe úgy tűnik ő sem számított hogy belekerül nyakig.

Érzem Nice vigasztaló szándékát, s jól esik. Messze vagyok mindentől, s mindenkitől, nem mintha Amerikában hemzsegtek volna azok, akiktől ilyen helyzetben vigaszt várhatok. Ebből a szempontból otthon vagy itt nem számít.
Ahogy meghallom az invitálást, úgy érzem, hogy ez egy kicsit túlzás, s igazából nem fogadnám le, ha … ha nem éreztem volna azt, hogy ennek a nőnek valami szerepe lesz még az életemben.
Megeresztek egy fanyar mosolyt feléje, mielőtt felveszem a bukót, majd felülök a motorra.
- Mutasd az utat! Előre a teli has felé!
De aztán megtorpanok. Leveszem a bukót, s félig hátrafordulok.
- Szerintem inkább a lábaddal kellene törődni. Beborogatni, befáslizni, felpolcolni … minél később ápolod le, annál nehezebben fog meggyógyulni.

Jól van, úgy tűnik lassan sinre állunk újból. Némi felcsillanást látok a szemeiben, elég gyorsan túl tudja magát tenni a kudarcokon, és ez imponáló. Nem, nem mintha nem értenék egyet azokkal, akik kissé megtörnek, hiszen hosszú hónapokig én is abban a cipőben jártam, képtelen voltam bármit is kezdeni magammal,s habár a munkába menekültem, a dolgok mégis csak egyre rosszabbak lettek, legalábbis én úgy éltem meg őket. De túl vagyok rajta, vannak új céljaim, és ezek újult erőt adnak hogy haladjak tovább... Talán neki is lesz új célja, ki tudja.
igazából nem gondolkozok el azon, miért fogadja el mégis az ajánlatot, de hiszen én ajálottam fel neki, majd bolond lenne ingyen kaját visszautasítani...én se tenném.
Felszállt, felvette a bukót is, gondoltam, nah akkor mindent bele, erre csak nem indulunk, hanem visszafordul. Meglepetten pislogok rá, ahogy elmondja a gondolatait.
Először fel sem fogom mit mond, majd furcsa mosoly költözik az ajkamra.
-Kedves tőled, hogy így aggódsz, de ne félts te engem, hidd el a kávé hiány sokkal rosszabb tüneteket tud okozni mint egy kis bokafájás...-mosolyodom el.
most mit mondfhatnék neki, hogy vadász vagyok, voltak már durvább sérüléseim is, mint egy kis boka ficam, vagy törés?!
-azzal nem lesz gond, hidd el, kemény fából faragtak!-kacsintok egyet.
-Nah indulhatunk végre?-kérdezem meg újból, hátha elég volt neki ennyi kielégítő válasz, ha nem, majd valamit kiötlök neki, hogy végre elinduljunk.
Most valóban egy kávé is jól fog esni, egy kis koffein, ha már a bogyóimat sikeresen otthon hagyta, ó én hülye...

Huh, ja, hogy nagyobb veszély is fenyeget, mint egy bedagadt boka. Mit okozhat a kávé elvonás? Mondjuk, elalszik itt helyben? Nem tudom, soha nem szerettem, s nem bírtam a kávét. De nem kell azért sokáig győzködni.
Újfent Nice útmutogatásai alapján kanyargok az utcákon, s közben igyekszem ignorálni azt az érzést ott a gyomromban, ami olyan, mintha valami facsargatna egy nagy-nagy lyukat, s közben marná a sav. Most persze nekem sem jönne rosszul egy kávé. Vagyis de. Még jobban fájna a gyomrom, s ma éjjel sem tudnék aludni. Ezt, azt hiszem, hanyagolni kéne!
Nice gondolatai között ott van folytonosan valami régi fájdalom, ami most már csak sajgás, de állandóan vele van, mindig eszébe jut, ehhez viszonyítja a világot. Ami a munkáját illeti, büszke rá, s nem bánja, hogy veszélyes. De mi is ez az egész? Óvatosan mászok beljebb, keresgélek a felbukkanó gondolat foszlányok között. De jelenleg csak a kávé és a dilibogyók forognak odabenn, meg az útvonal.